2010. március 07.

newtimes

A sötét homályt, mely lágyan és marasztalón ölelt át, egy apró fénypont felvillanása törte meg.

Nem, nem akarom! Itt bent minden olyan csendes, békés és nyugalmat árasztó!

A világosság könyörtelenül hatolt az elmémbe, leigázva a kétségbeesés teremtette jótékony, fekete éjszakát. Már nem volt hová menekülnöm: a külvilág ingerei áttörték agyam védőpajzsát, vakító robbanással felszínre vetve az emlékeimet.

A kín újra ráébresztett, minden elveszett. Odalett a szerelmem és a családom… Vége az életemnek!

Fogalmam sem volt, mióta ülhettem ott némán zokogva, kezemben Bertram búcsúlevelével. Talán már napok óta…

Elvesztettem az időérzékemet. Megkövültem. Élettelen kőszoborrá váltam.

„Sejla! Szerelmem!” – csengett a fülembe mézédes hangja.

A valóságban sosem hallom többé…

Ne aggódj, kedvesem! Vámpírelmém megőrzi emlékedet – ígértem a szélnek.

 

Ahogy messziről megláttam az ég felé gomolygó füstöt, tudtam, hogy baj van. Az otthonom a lángok martalékává vált, Bertramom holtteste a porban hevert néhány méternyire a háztól. Azonnal elborult az elmém, bosszút akartam állni, utánuk menni, kiirtani, eltörölni a föld színéről az átkozott Volturi klánt. A karjaimban tartottam szerelmem élettelen testét, és csak arra tudtam gondolni, miért is nem változtattam át. Túl gyáva voltam. Féltem, hogy nem leszek képes megtenni.

Túl késő!

Ordítottam, ahogy a torkomon kifért, halott szívem meghasadt, némán zúzta porrá a fájdalom. A tudatom képtelen volt felfogni, elviselni ekkora fájdalmat.

Átkozott emlékezés! Átkozott vámpírlét! Legalább a halálának emlékét engedné az elmém kitörlődni…

 

Ott ültem egy szív alakú üvegcse társaságában, amiből Bertramom édes vérének illata áradt.

Ha most képes vagyok elviselni, akkor is ellen tudtam volna állni a kísértésnek, amikor átváltoztatom. De meg akartam óvni a lelkét a kárhozattól. Milyen ostoba voltam! Ha megteszem, talán békén hagynak minket, talán nem irtják ki a családomat… Nem! Akkor is megtörtént volna!

A Volturinak csípte a szemét, hogy a helybéliek tudtak rólunk. A mi kis városunkban, Skagwayben mindenkinek tudomása volt a létezésünkről. Megbíztak bennünk, „vegetáriánus” vámpírokban. Nem ittunk emberi vért, kizárólag állatokkal táplálkoztunk. Békében éltünk, amíg nem jöttek azok az átkozottak. Még hogy betartatják a törvényt! Fenyegetésnek tekintettek minket, összeesküvést láttak a másfajta, szeretetteljes együttélésben. Emberek és vámpírok békében. Igen, mi így éltünk.

Engem még a második világháború idején változtatott át a fogadott anyám, Nadin. Mikor a németek megszállták Lengyelországot, betörtek az otthonunkba, megölték a nyolcéves húgomat és a szüleimet, engem megerőszakoltak, majd sorsomra hagytak. Nadin ekkor talált rám, megérezte a vérem illatát, és magával vitt.

Amint felébredtem, azonnal végeztem a hat nyomorulttal. Nem a bemocskolásom volt a legnagyobb bűnük, hanem hogy hidegvérrel meggyilkoltak egy ártatlan gyermeket, a húgomat, Szonját.

Nadin, aki anyám helyett anyám volt, majdnem háromszáz évet élt. De megölték.

Felix tette, biztosan tudom! Átkozott talpnyaló! A méreg termelődni kezdett a számban, ahogy rágondoltam. Hány napja lehetek itt? Próbáltam visszagondolni, hány alkonyat telhetett el. Nem mintha számítana, nekem már úgyis mindegy. Elmegyek Volterrába, és ha szerencsém van, akkor egy pár testőrt magammal viszek a halálba. De Felixet mindenképp!

Eddig a semmibe meredtem, de most lenéztem a kezemben tartott, perzselt szélű levélre. Bertram a szobámban, egy padlódeszka alatt tartott apró páncélkazettában rejtette el. Mindhármunk hálójában volt ilyen rejtekhely, a nővérem, Olga szobájában is. Igaz, hogy Nadin őt később változtatta át, de emberi kor szerint ő volt az idősebb. Ráadásul mindig húgaként tekintett rám.

Mindhárom páncélkazettát kihoztam a házból, mikor még a dühöngő bosszúvágy uralkodott rajtam. Azt gondoltam, hogy magamhoz veszek egy-egy emléket a családom tagjaitól, ami Volterrában erőt adhat. Amikor az enyémet felnyitottam, óvatlan voltam: Bertram levele megperzselődött. Gyorsan a puszta tenyeremmel eloltottam a lángra kapó széleket, majd megpillantottam a szív alakú üvegcsét, tele a vöröslő folyadékkal. Azonnal tudtam, hogy az Ő vére van benne. Halott szívem fölé szorítottam, miközben némán zokogtam.

Magamhoz vettem Nadin arany nyakláncát, rajta a csodaszép kereszttel, Olga fehérarany rózsabrossát és a jegygyűrűinket, majd futásnak eredtem.

Fogalmam sincs, mennyi ideig rohantam; mikor már nem bírtam a mellkasomban dúló kínzó fájdalommal, a földre rogytam. Tudtam, hogy akkor sem tehettem volna semmit értük, ha én is a házban vagyok, de legalább a szerelmemmel együtt nézhettem volna szembe a halállal. Utolsó leheletemig oltalmaztam volna Őt, amíg csak futja az erőmből, aztán amikor a túlerő győzedelmeskedik, kértem volna, hogy együtt végezzenek velünk, hogy Őt is vessék máglyára az én szörnyeteg testemmel együtt, hogy a füstfelhőben az ég felé szállva újra egyesülhessünk.

Vadul ziháltam, a tüdőmet betöltötte a számomra oly’ felesleges oxigén, miközben Bertram arca lebegett a szemem előtt. Minden vonására tökéletesen emlékeztem: az összes apró gödröcskére, ami megjelent érzéki ajkai szegletében, amikor mosolygott, igéző, tengerkék szemeire, sötétszőke, hullámos fürtjeire és magas, szikár termetére.

Átadtam magam a néma kétségbeesésnek. Csak akkor keltem fel a földről, mikor már besötétedett. Hajnalig bolyongtam, végül fáradtan leültem erre az ősi kőhalomra, elővettem az üvegcsét, és felnyitottam. Szerelmem vérének csodás illata elbódított, betöltötte az elmémet, gúzsba kötve minden érzékemet. Kábultan vettem a kezembe a levelét, majd olvasni kezdtem a sorait:

 

„Drága Sejlám!
 
Ha ezt a levelet olvasod, én már nem vagyok.
Tudnod kell, hogy örömmel áldozom fel az életem a családodért és Érted! Büszke vagyok rá, hogy olyan különleges lelkeket ismerhettem meg rövid életem során, mint Nadin és Olga. Téged pedig csodáltalak. Mint gyermek a csillagokat, tudva, hogy sosem érheti el őket. Te voltál a Nap életem egén.
Az első percben Beléd szerettem, ahogy megpillantottalak. Tiéd volt a lelkem, sőt mindenem.
Sokszor szálltam vitába Veled, hogy miért nem változtatsz át, de hidd el, megértettelek. Ne vádold magad, ha megteszed, akkor is megtörténik.
Arra kérlek, Egyetlenem, ne állj bosszút értem! Ne dobd el az életed! Tudom, hogy szörnyetegnek tartod magad, de hidd el, nem vagy az!
Ez az utolsó kívánságom, kérlek, bármily’ nehéz is, teljesítsd!
Vedd magadhoz a véremet, hogy mindig emlékeztessen az én mulandóságomra. Tudom, hogy engem és az együtt töltött perceket sosem feleded; a vérem emlékeztessen, hogy ha nem így, nem most ér véget az életem, akkor is egyszer véget ért volna, számodra egyetlen percnek tűnve.
Nem tudom, a mennybe vagy a pokolba kerülök-e, ez Istenen múlik, de így vagy úgy, figyelni foglak.
 
Isten Veled, Szerelmem!
 
Bertram”

 

Kétségek között őrlődtem: az egyik felem szörnyű bosszúra szomjazott, a másik kész volt teljesíteni Szerelmem utolsó kívánságát.

A magány iszonyú súllyal nehezedett rám, szinte belepréselt a temető kőfalába. Csak ültem ott, ki tudja, mióta. Megállt az idő… Nem élhettem nélküle.

 

« Előző fejezet Következő fejezet »
{lang: 'hu'}
6 hozzászólás
  1. vampire nori szerint:

    Nővéééééééérem!
    Komolyan mondtam azt egyszer neked, hogy nem nagyon szoktam sírni könyveken.
    De ezen sírtam!
    Úgy sajnálom Sejlát, és Bertramot is!
    Viszont nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fogod folytatni.
    Remélem, hamarosan felteszed a következőt is!
    És külön tetszett amiatt, hogy ez más, mint a többi írásod, mert eddig a Saga főszereplőivel, vagy azoknak leszármazottjaival (pl. Jaed) kapcsolatban írtál. Remélem lesznek még hasonlók!
    Puszi: Húgod

    • Aby szerint:

      Szia, Húgi!

      Én se szoktam örülni annak, ha valaki sír, de most ennek kivételesen nagyon örültem. :)
      Jól esik, hogy egy olyan történet is belopta magát – már az első fejezetével – a szívedbe, ami jóformán teljesen a saját képzeletem szüleménye. :)
      Köszönöm a véleményt! :)

      Pussz.
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  2. Atyus szerint:

    :( Ez nagyon szívszaggató volt és ígéretes kezdet. Gyönyörűen írsz! Gratulálok a tehetségedhez!
    Gyorsan elolvasom a 2. fejezetet is. :)

  3. Mile Judit szerint:

    Szia Drága!

    Megkésve, de ideértem végre. :) Remek történet . Nagyon sajnálom Sejlát, hogy elvesztette a szerelmét, ráadásul ilyen kegyetlenül. Nagyon gyönyörű lett a levél, én is megkönnyeztem, olyan megható. :) Tényleg nagyon tehetséges vagy! :)
    Puszi

    • Aby szerint:

      Szia, Anyu!

      Nagyon örülök, hogy ideértél, és boldog vagyok, amiért tehetségesnek tartasz. Büszke vagyok magamra, amiért sikerült titeket meghatnom. :)
      Köszönöm szépen a véleményt! :)

      Pussz.
      Aby < (@ˇvˇ@)>

Szólj hozzá!