2010. március 05.

gyemantko

Szép, napos délelőtt köszöntött Forks városára, ami ritkaságszámba ment. Szombat volt, Edward és a többiek már tegnap elindultak a szokásos kéthetenkénti vadászatukra. Már nem kellett rám vigyázniuk; először hagytak nyugodt szívvel magamra.

Victoria, az egyetlen ellenségem halott. Végre mindannyian fellélegezhettünk, Edwarddal pedig boldogabbak voltunk, mint valaha.

 

Úgy döntöttem, kitelepszem a kertbe. Magamhoz vettem egy plédet, majd miután leterítettem, elnyújtóztam rajta. Lehunytam a szemem, és élveztem, ahogy a napsugarak simogatják az arcomat.

Milyen békés minden – állapítottam meg magamban. Minden annyira csodálatos volt, pont, mint egy álom. Edward végre beletörődött, hogy nincs mit tenni, mi egymáshoz tartozunk. Nem tud eltántorítani az elhatározásomtól, hogy hozzá hasonlóvá váljak.

Hamarosan összeházasodunk, és én hivatalosan is Mrs. Cullen leszek. Egy pillanatra megborzongtam a gondolattól. Pedig már nem hadakoztam kézzel-lábbal az esküvő ellen, kezdtem beletörődni a sorsomba. Hiszen az én sorsom Edward, és az, hogy hozzá tartozhatok, számomra a legcsodálatosabb dolog a világon. Együtt annyi mindenen mentünk keresztül…

Először ott volt James… A lábadozásom, amit Ő annyira nehezen viselt, mert mindennap magát hibáztatta.

Amikor a születésnapom után elhagyott – most már biztosan tudom –, neki ugyanannyira nehéz volt, mint nekem. Mennyire szenvedhetett.

Aztán azt hitte, meghaltam, és elviselhetetlen fájdalmában felkereste a Volturit, hogy véget vessen az életének. Igazi Rómeó és Júlia történet; ha akkor későn érkezem, ugyanúgy végeztük volna, mint ők. Rómeóm meghal, én pedig követem a halálba.

Szerencsére nem így történt, és mindig hálás leszek Alice-nek, hogy azon a végzetesnek induló napon olyan gyors kocsit lopott a mentőakcióhoz.

Ott Volterrában, abban a sötét sikátorban, ahol az utolsó pillanatban megláttam és magához ölelt, akkor jöhetett volna bármi, mert az Ő karjaiban félelem nélkül néztem volna szembe a halállal. Bármit feláldoztam volna, akár magamat is, gondolkodás nélkül, csak hogy Ő élhessen.

Aztán Edward összefoltozta a sebeimet, és újra egymáshoz illesztette az összetört szívem milliónyi darabját. A segítségemre volt, türelmesen szeretett, hogy ismét teljesen éppé váljak. A végtelen űr lassan, de megszűnt bennem.

Majd jött Victoria… Mikor Edward végül megölte, azt hitte, félek tőle, mert szemtanúja voltam annak a szörnyű harcnak. Micsoda képtelenség! Én akkor a megmentőmként néztem rá, aki megszabadított végre a kísértő árnytól.

Minden egyes percben hálát adok a sorsnak, hogy ezt a mesebeli lényt mellém rendelte, hogy a lelkét az én gondjaimra bízta.

 

Charlie egészen jól fogadta, mikor bejelentettük neki az esküvőt. Azt mondta, számított rá. Végül is érthető, hiszen Edward és én nem létezhetünk egymás nélkül.

Reneé jól látta: követjük egymás mozdulatait. Számomra még mindig képtelenségnek tűnt, hogy belém szeretett, az ügyetlen, esetlen emberlányba.

Amíg nem volt mellettem, hatalmas lyuk tátongott a mellkasomban. Nem lehettem egész, hiába próbáltam létezni nélküle, nem tudtam.

Charlie nagyon nehezen békélt meg a gondolattal, hogy Edward visszajött és újra együtt vagyunk, de végül elfogadta. Foggal-körömmel ragaszkodtam Edwardhoz, és ő ez ellen semmit sem tehetett. Jake viszont nem volt képes betörődni.

Jake… Az én személyes napom. Milyen kegyetlenül bántam vele pár nappal ezelőtt. Elmentem hozzá, hogy megbeszéljük, hogy elmondjam neki a nyilvánvalót: én Edwardhoz tartozom. Azon az éjszakán Edward végignézte a szenvedésemet; ahogy keservesen zokogtam, amiért beletapostam a legjobb barátom lelkébe. Nem voltam képes egymáshoz illeszteni a két mágnest, a szívem két különálló részét, amit ők ketten töltöttek be. Azt gondoltam, hogy őket próbálom kibékíteni, az ellentétes pólusokat egymáshoz közelíteni. De nem! Én a saját szívemet próbáltam összeilleszteni. Aztán azon az éjszakán az egyik darabja végleg leszakadt…

Edwardnak szörnyen nehéz lehetett látni, ahogy zokogok és a fájdalom belülről marcangol. De nem voltam képes nélküle elviselni azt az iszonyatos kínt. Önző voltam… és még Ő gondolta ezt magáról.

Majd’ megszakadt a szívem, hogy már semmit sem tehetek Jacobért. Nincs rá mód, hogy enyhítsek a szenvedésén és eltöröljem a fájdalmát. Az én hibám. Amikor Edward elment, szükségem volt rá, belé kapaszkodtam. Önző módon csak magamra gondoltam. Hagytam, hogy Jake mellettem legyen, hogy belém szeressen, aztán kegyetlenül félredobtam, amikor már nem éreztem életmentő szükségét.

Nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy nincs mentségem rá. De amikor a szíved darabokban hever, és jön valaki, aki jobbá teszi a szürke hétköznapokat, megvigasztal, segít, hogy túlélhesd és nem hagyja, hogy magadba zuhanj, akkor elfogadod a feléd nyújtott kezet, akár helyes, akár nem. Értem ő nyújtotta ki a kezét. Beragyogta az életemet, mely üres volt, mert aki addig teljessé tette, elment. Jake nélkül nem lettem volna képes túlélni Edward hiányát. Csak léteztem, mintha egy buborék venne körül, ami kizár mindenféle külső hatást és belülről sem jut ki semmi.

De már vége; már ép vagyok. A mesebeli herceg visszatért, és egymáshoz illesztgette a milliónyi szilánkot, hogy a mellkasomban dobogó szív képes legyen megint érezni. A lelkem mélyén mindig hittem, hogy visszajön. A láthatatlan kötelék, ami összekötötte a lényünket sosem szakadt el, sosem engedte el a másikat. Mindvégig egymáshoz tartoztunk.

 

Próbáltam mindenre visszaemlékezni a gyatra emberi memóriámmal: az első találkozásra, amikor biológia órán megpillantottam; arra, mikor megmentett Port Angelesben, és rájött, hogy mindenről tudok. Felidéztem azt a csodálatos napot, amikor először vitt el a rétünkre és első alkalommal érintettem meg… Az első csókunkat. Az emlék hatására a szívem kihagyott egy pillanatra. Magamban mosolyogtam, mert ettől eszembe jutott, hogy a kórházban azzal kísérletezett, kiakad-e a monitor, mikor az arcával felém közelít, majd megcsókol.

Aztán Volterrában olyan szenvedélyesen találtunk újra egymásra – semmi óvatoskodás, csak egyszerűen átadtuk magunkat az érzéseinknek.

Az események ezután felgyorsulva peregtek a lelki szemeim előtt: az az este, amikor náluk aludtam és megmutatta, mire jó az ágy, majd amikor a réten letámadott a harc után – szerencse, hogy most nem láthatott, mert éreztem, hogy erre a gondolatra az arcomba tódul a vérem –, aztán a bejelentés…

Kinyitottam a szemem, és az ujjamra pillantottam, melyen ott díszelgett a gyönyörű gyémántgyűrű, ami a bejelentéskor vasmacskaként húzta a mélybe a kezemet. De Edward nem hagyott elmerülni. Nem engedte, hogy a zsebembe rejtsem a bizonyítékot.

A köveken megtört a napfény, szikrázó csillogást kölcsönözve összetartozásunk szimbólumának. Úgy ragyog, mint Edward – állapítottam meg gondolatban –, ahogy tökéletes Adonisz testén a napsugarak lélegzetelállító fényjátékba kezdenek.

A tekintetem közben óhatatlanul a karkötőmre tévedt. A fafaragott farkas és a gyémánt szív… Jacob és Edward.

 

Szegény Jake, még mindig az ágyat nyomja. A beszélgetésünk óta nem hívott, én pedig nem mertem felkeresni. Féltem, hogy még nem áll készen. Rettegtem az elutasítástól, hogy már barátként sem kellek neki. Ugyan ki vágyik olyan barátra, aki beletipor a lelkébe?!

Mindeközben Edwardot is megbántottam. A gondolatra összeszorult a mellkasom. Mennyire szerettem volna a föld alá süllyedni, amikor a hegyen engedtem Jake-nek, hogy megcsókoljon.

A harc után, mikor Edwarddal először mentünk ki a rétünkre, azt mondta, hogy mindenkinek a kedvében akarok járni. Tévedett. Csak a magam boldogságával törődtem, mindenki másét figyelmen kívül hagytam. Mindkettőjüket kihasználtam: Jacobot, hogy a magány és a fájdalom elviselhetőbb legyen, Edwardot a beszélgetés után, amikor az ő vállán sírtam ki magam.

A tulajdon szüleimnek pedig a legnagyobb fájdalmat készültem okozni ezen a világon, azzal, hogy a vámpírlétet választom és megfosztom őket a gyermeküktől. Vadul kifújtam a levegőt.

 

– Min gondolkodsz? – kérdezte az ismerős angyali hang.

A szemeim azonnal felpattantak.

– Te mit keresel itt? – ziháltam meglepetten.

Edward lezserül keresztben feküdt előttem a pléden, karjait a feje alatt összefonta.

– Ez aztán a kedves fogadtatás – sandított felém mosolyogva.

– Ne haragudj! – motyogtam, az alattunk elterülő mintás anyagot tanulmányozva. – De úgy tudtam, vadászni mentél – néztem rá felhúzott szemöldökkel.

– Igen, de nem bírtam nélküled – vonta meg a vállát.

Felém fordulva feltámaszkodott az egyik karjára. Rövid ujjú, világoskék ing volt rajta, a felső három gombja ki volt gombolva. A nap sugarai oldalról érték csodás Adonisz testét és millió gyémánt illúzióját keltve játszadoztak hófehér márványbőrén. Elfelejtettem levegőt venni, a szívem vadul dübörgött a mellkasomban.

– De muszáj vadásznod. – A hangom gyenge volt. Nagy nehezen erőt vettem magamon és elkaptam róla a tekintetem. Kis híján megint elkábított. Nem mintha annyira bántam volna.

– Tegnap éjjel már vadásztam, és hajnalban indultam vissza hozzád – simított végig hűvös kézfejével az arcomon, miközben ajkai szegletében megjelent a kedvenc mosolyom.

Éreztem, ahogy a vérem az arcomba tódul, a szívem vadul kalapált, ahogy Edward érzéki ajkai egyre közelebb értek az enyémekhez.

Szenvedélyesen csókoltuk egymást. Követtem minden mozdulatát. Ujjaimat a hajába fűztem, miközben Ő a tarkómra helyezte hűvös tenyerét, így húzva gyengéden közelebb magához.

Mikor ajkaink szétváltak, mindketten vadul ziháltunk. Edward rám mosolygott, majd távolabb húzódva, törökülésbe ült velem szembe.

– Szóval, min gondolkodtál? – tette fel újra az előbbi kérdését.

– Ezen is, azon is – tértem ki a válaszadás elől.

– Ühüm – forgatta meg a szemeit, majd felsóhajtott.

– Semmi különös. Tényleg – bizonygattam.

Nem akartam megosztani vele az eddigi elmélkedésemet, hiszen így is olyan nehezen egyezett bele, hogy átváltoztasson. Nem akartam, hogy ismét visszakozzon.

A tekintetem újra a jegygyűrűmre tévedt.

– Csak az esküvőn járt az eszem – vágtam ki magam, a szokásoshoz képest meglepő ügyességgel.

A szemei felcsillantak, ahogy mindig, ha szóba került a nagy nap, miközben kicsit közelebb hajolt hozzám. Nem értettem honnan ez a hatalmas lelkesedés. Persze Őt másképp nevelték, mint engem, és a kor sem egyezett. Nem csoda, hogy nem értettem, mi játszódhat le benne. Amikor szóba került, hogy miért nem akarok hozzá menni, a beszélgetés végén az 1910-es évek viseletében láttam magam az oldalán, ami melegséggel töltött el. Biztosan tudtam, hogyha akkor éltem volna, ugyanúgy boldog lettem volna mellette. Ez nem kérdés!

Edward kíváncsi tekintettel fürkészte az arcomat.

– Igen? – énekelte.

– Tudod… csak a szokásos – válaszoltam. – Megbotlom, elesem, ilyesmi… – húztam el a számat.

Ez hihető kegyes hazugság volt. Hiszen mióta Alice-re bíztuk az esküvőnk megszervezését, mindennap aggódtam, hogy a nagy napon az ügyetlenségem váratlan balesetet okoz majd.

Edward felnevetett.

– Nem lesz semmi baj – lehelte, lágyan végigsimítva az arcomon. – Ezt már ezerszer megbeszéltük.

– Tudom. De akkor is félek – motyogtam.

– Ez is csak olyan lesz, mint a bál – emlékeztetett.

Az iskolabál, ahová összeesküvés áldozataként kerültem és még táncoltam is. Halványan elmosolyodtam a kedves emlékre.

– Azt mondtad akkor, hogy nem is volt olyan szörnyű. – Az állam alá nyúlt, és gyengéden felemelte a fejem, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.

– Nem, nem volt – ismertem el. – De ez akkor is más.

– Tévedsz – lehelte, majd ajkai újra rátaláltak az enyémekre. Az illata elbódított.

– Oké – adtam meg magam, vadul zihálva még a csók hatása alatt.

A bal kezemet gyengéden a tenyerébe fogta; a tekintete ellágyult, ahogy a nagyfényben meg-megcsillanó gyűrűmet figyelte.

Ebben a percben minden megszűnt létezni körülöttem, nem érzékeltem a külvilágot. Edward tökéletes arcvonásait fürkésztem, és elkápráztatott bőrének tündöklő szépsége… Az én saját gyémántom. A legértékesebb ajándék, amit valaha is kaptam, amely beragyogta egyszerű, emberi életemet.

{lang: 'hu'}
17 hozzászólás
  1. vampire nori szerint:

    Tesóóóó!
    Nagyon tetszett!
    Vártam már tőled valamit, maiben Bella Eclipse alatti, vagy Ec utáni érzéseiről szól.
    És fantasztikus lett!
    Szerintem az lenne az igazságos, ha te nyernél :)
    Puszi: húgod

  2. Atyus szerint:

    Hát ez valami gyönyörű volt! Csodálatos, fantasztikus, eszméletlen! Szavakkal nem tudom jobban leírni. :) Nagyon tetszett!
    Remélem, te nyersz! Megérdemelnéd. ;)

  3. Aby szerint:

    Drága Atyus!

    Nagyon köszönöm! :)))
    Minden komid simogatja a lelkemet, örülök, hogy a “rajongóim” között tudhatlak! ;)))
    Hálás vagyok érte! :)))))

    Neked is köszönöm, Tesó! ;)))

    Csókol Titeket:

    Aby

  4. Mile Judit szerint:

    Szia Drága!

    Nagyon csodálatos lett ez a novellád, nagyon tetszett nekem. Olyan csodálatosan megfogalmaztad Bella érzéseit, ahogy szereti Edwardot. Bella elmélkedése jól, sikerült, ahogy végig gondolja a történéseket. Ahogy Edward megjelenik meglepetésként tetszett.
    Nagyon ügyes vagy.
    Puszi: Judit

  5. Katherine szerint:

    Szia Aby!

    Nagyon jó lett a novella, nagyon tetszett ahogy Bella végiggondolta az eseményeket!:) Szerintem Stephenie is büszke lenne Rád ha olvasná, mert nagyon hűen adtad vissza Bellát!:)))))

    puszó

    • Aby szerint:

      Szia Katherine!

      Köszönöm szépen! :) Örülök, hogy végül megérkezett az e-mail. :)
      Nagyon jól esett, amit Stephről írtál. :) Jó érzés, hogy ennyire hűnek érzed az én Bellámat. :)
      Köszönöm a hozzászólásodat! :)
      Csók!
      Aby

  6. barbi.94 szerint:

    Szia!

    Még csak most találtam rá az oldaladra, de eddig ez a novella tetszett a legjobban. :) Egyszerűen fantasztikusan írtad le Bella gondolatait. Nekem a vége tetszett a legjobban, amikor Edward is megjelent.

    • Aby szerint:

      Szia Barbi!

      Örülök, hogy tetszett Neked ez a novellám is. :)
      Edward már csak ilyen kis cseles. :D Megvallom őszintén, hogy erre a novellára ráfért az az átírás, de akkor úgy látszik, a végén egész jól sikerült. :)

      Köszönöm a hozzászólásodat! :)

      Szeretettel:
      Aby

  7. zsuzsa szerint:

    Szia!
    Nagyon jók a visszaemlékezések! Olyan, mint egy tartalom jegyzék, vagy ajánló.:)
    Annyira hatásos, hogy kedvet kaptam az újra olvasásra.:D De már megint? Nem is számolom már….!:D

    • Aby szerint:

      Szia Zsuzsa!

      Örülök, hogy tetszik. :) Igazából ezt a novellát még a kezdet kezdetén írtam. :) Ismerős az érzés, a minap kutattunk Stiguval, és felolvasott néhány részt a New Moonból, és ettől kedvet kaptam újraolvasni a könyveket. Újra és újra rám jön, hogy újraolvassam őket, csak ahhoz kellene egy időkibővítő. :S
      Nagyon örülök, hogy itt vagy és tetszik az oldal. :)
      További jó nézelődést! :D
      Puszi:
      Aby

  8. Melinda szerint:

    Szia! Most olvastam el azt a novelládat eddig nem is tudom hogy hogy nem olvastam el..
    nagyon tetszett (tudom mindig ezt használom de így valóban) mert az a pár perc míg elolvasom addig annyira megszűnik körülöttem minden hogy az vmi hihetetlen.
    Bella tiszta Edward de komolyan a gyötrődés hogy minden az ő hibája esküszöm ezeknek pszihológus kellene, miért nem tudják elfogadni hogy
    “Ha követ hajítasz egy tóba, a tó vize fodrozódni kezd, majd újra kisimul. De valami örökre megváltozik, ott lent, a tó fenekén.” Mert valóban ez van..
    És aztán hirtelen megjelenik Edward az Adonisz a pléden, és ahogy Bella próbálja elterelni a témát több kevesebb sikerrel de biztos vagyok benne hogy Edward szíve mélyén sejti hogy mire gondolt a menyasszonya.., de amint az esküvő képbe kerül ezzel talán már annyira nem törődik..:)
    Aztán amikor Bella vissza emlékezett az elmúlt időszakra…, Charlie a kataton állapotára Jacobra minden kis időutazás volt:))
    Úgy látszik hogy nem csak a regényeid csodásak mindig ha nem a novelláid is!:)

    • Aby szerint:

      Szia, Melinda!

      Nagyon szépen köszönöm! :) Örülök, hogy elvihettelek egy kis időutazásra. :) Sem Bella, sem Edward nem látja tisztán önmagát, és a Breaking Dawn végén mindketten megtalálják a helyüket a világban. A saját, boldog világukban. :)

      Hálásan köszönöm a hozzászólást! :)

      Puszi:
      Aby

  9. Stiga szerint:

    Szia!

    Hümm, mit is írjak… ez olyan… Bellás volt. :)) Egy nagyon kicsit tömény nekem a csaj, hogy ennyit bír áradozni, de ezt már beszéltük párszor (ez vszeg abból adódik, hogy én nem bírnék pasiról ennyit áradozni… hüm, ez van, mások vagyunk). :)

    Ettől függetlenül szépen össze lett foglalva az Eclipse utáni állapot, az a belső vívódás, ami benne van a csajban. És valahol még őt is meg lehet érteni: boldog akart lenni, miután az igazi elhagyta, de csak későn esett le neki, hogy az igazi nélkül nem lehet boldog… Ez van, emberből van (még), tévedhet, és nem tudhat mindent. :)

    Pusz: Stig _@/”

    • Aby szerint:

      Szia!

      Nana! Ne mondd, hogy Robról nem tudnál ennyit áradozni! Hiszi a piszi! :D

      Örülök, hogy úgy gondolod, hitelesen adtam vissza Bella belső vívódását. :)
      Szerintem is meg lehet érteni őt. Egyáltalán nem tudatosan használja ki Jake-et. Egyszerűen próbál túlélni Edward nélkül. Amikor rájön, hogy mindkettejüket szereti, csak másképpen… Ez nagyon is életszagú. Steph nem szúrta el. Igenis egy ember (Bella pedig az) lehet két emberbe szerelmes egyszerre. Az egy dolog, hogy a neki rendelt társ Edward… :)

      Köszönöm a véleményt! :)

      Pussz:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  10. evelin77 szerint:

    Szia!

    Nekem úgy tűnt, hogy Bellában letisztultak a dolgok. A novella elején még kétségekkel küzdd, de utána kitisztul a kép, ahogy átgondolja dolgokat, az megerősíti a döntésében. Nagyon szépen van megírva!! A szokott magas színvonalat hoztad.

    Evelin

    • Aby szerint:

      Szia, Evelin!

      Nagyon aranyos vagy. :) Köszönöm szépen! Örülök, hogy így gondolod. :)
      Bellában, azt hiszem, a Jacobbal folytatott kényszerbeszélgetés után minden a helyére kerül. Edward számára az igazi. Nem is lehetne másként. :)

      Hálás vagyok a véleményedért! :)

      Szeretettel:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

Szólj hozzá!