2010. március 06.

orvenylo3

A fájdalom belülről égetett, mint izzó láva a kitörő vulkán oldalán, szétáradt halott ereimben. Isabella lénye betöltötte az elmémet. Rádöbbentett, hogy a Bella iránti szerelmem már csak… egy szép emlék. Hosszú idő után Isabella mindent megváltoztatott. Végre újra éltem, ha ez a helyes kifejezés. Vele akartam lenni. Szeretni, és mindent megadni neki. Boldoggá tenni.

Nem törődöm bele, hogy elhagyott. NEM!!! SOHA!!!

Bolond módon elhagytam Bellát, aki az életemet jelentette. Azután zombiként járkáltam a világban, ahogy azelőtt. Ez idáig átkoztam a percet, mikor az az őrült gondolat megfogalmazódott bennem. De a sors – vagy ki tudja – adott egy újabb esélyt… nekem, a szörnyetegnek, hogy újra szerethessek, hogy szeretve legyek. Ezt az esélyt még egyszer nem hagyhatom veszni…

Magamba roskadva – átadva lényemet a kínzó gondolatoknak – üldögéltem a kanapén. Mintha a bennem folydogáló forró láva megdermesztett volna. Olyan élettelenül, mintha a berendezés része lennék. Egy kőszobor. A szemeim pedig feketék, mint az obszidián. Már majdnem három hete nem vadásztam… mióta Isabella elment. Elviseltem a szomjúságot. Kevésbé égetett egy sokkal nemesebb fájdalomnál, amitől azt éreztem, hogy van lelkem.

Buta Bella! – mosolyodtam el halványan egy pillanatra. Mennyire hajthatatlanul meg volt győződve róla, hogy van lelkem. Mindenben igaza volt, és én idióta nem hittem neki. Pedig ha hiszek, akkor… minden más lenne… De talán még jóvátehetem… Vissza kell szereznem Isabellát! Bármi áron! Neki köszönhetem, hogy újra létezem… hogy van kiért. Bella vére csordogál az ereiben, és az Ő jósága lakozik a szívében. Bátor, ahogy a nagyanyja is volt.

Nem azért szerettem belé, mert nagyon hasonlít Bellára, bár kétségkívül ez is közrejátszhatott. Azért szerettem belé, mert különleges, ahogy az én Bellám is az volt. Sosem leszek képes az Ő emlékét kitörölni halott szívem mélyéről, és vámpírelmém mindig őrizni fogja a Vele eltöltött percek képeit. De mindez most már csak egy szép, boldog emlék egy csodálatos emberi lényről, akit valaha szerettem. Egy emlék… soha nem feledve.

 

Merengésemet egy jól ismert, fülembe csengő édes dallam szakította meg… egy szív vad dobogásának a hangja. Ezer szív szimfonikus játéka közül is felismerném. Akaratlanul is a hang irányába fordítottam a fejem, és azonnal megpillantottam… Villámként pattantam fel a kanapéról, és az ablakhoz léptem, ujjaimmal végigsimítva az üvegen. Mintha meg akarnám érinteni a délibábot… Azt hittem, káprázik a szemem… Isabella egy közeli fa ágán guggolt, egyik kezével a felette lévő ágba kapaszkodva. Vadul zihálni kezdtem; a számomra oly’ szükségtelen levegő gyorsan áramlott ki-be a tüdőmből.

Miért jött ide? Mégiscsak szeret? – egy századmásodperc törtrésze alatt gondoltam végig ezeket a kérdéseket, miközben találkozott a tekintetünk. Egy pillanatra egymásra meredtünk, de ez a pillanat a legnagyobb boldogságot jelentette számomra az elválásunk óta.

Nem gondolkodtam. Testem gyorsabb volt az elmémnél. Észt veszejtve rohantam ki a szobámból, le a lépcsőn, egyenesen Isabella felé. Kiérve a házból láttam, hogy Ő is futásnak ered a határvonal irányába. Emberi alakban esélye sem volt az elmenekülésre. Miután átugrott egy kisebb bokrot, lágy szellőként elsuhantam mellette, miközben Ő egy pillanatra rám kapta a tekintetét. Neki ütközve a földre tepertem, reménykedve, hogy nem okoztam túl nagy fájdalmat, de azonnal végigfutott rajta a farkasok jellegzetes remegéshulláma.

Nem törődtem vele, nem érdekelt, hogy átváltozhat, és itt helyben rám is támadhat. Nem érdekelt semmi, csak Ő! A karjaimban akartam tartani, érezni a közelségét. Soha többé el nem engedni, örökké ilyen közel maradni hozzá, az én gyönyörű, jószívű, farkas képében megjelent angyalomhoz.

– Eressz el! Eressz! – kiabált rám kétségbeesve.

Elengedtem a fülem mellett a szavait, és próbáltam még közelebb húzni magamhoz. Ellenkezésének fizikai jeleként karjaival vadul kapálózott, amiről szintén nem voltam hajlandó tudomást venni. Körbeöleltem a – farkas géneknek köszönhetően – már nem is annyira törékeny, puha, forró testet.

Éreztem, ahogy Isabella behajlítja a lábát, majd egy erős lökést a hasamban, aztán már a levegőben repültem, és végül arra eszméltem, hogy pár méternyire érek földet. Azonnal talpra ugrottam, és meglepetten néztem Rá. Nem hittem, hogy ilyesmit fog tenni. Velem?

Ő is felpattant, és bizonytalanul, remegő lábakkal hátrálni kezdett.

– Most… elmegyek… – közölte remegő hangon. A kezei ökölbe szorultak a teste mellett, mialatt a jellegzetes remegéshullám többször is végigfutott a testén.

Nem mozdultam, de Ő még egy lépést tett hátrafelé. Pánikba estem. Nem akartam, hogy elmenjen.

– Várj! – kiáltottam kétségbeesve, mire rám emelve gyönyörű csokoládébarna szemeit megtorpant. – Miért jöttél ide? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom… Múló gyengeség volt – rázta meg a fejét. – Többet nem fordul elő! – ígérte elszántan, majd hátat fordítva elindult a határvonal felé.

– Nem akarok nélküled élni – mondtam ki suttogva a vallomásom. – Kérlek, Isabella… Nem tudok nélküled élni! – folytattam megtörten.

Muszáj volt velem maradnia, nem engedhettem el. Nem hagyhattam ennyiben. Nem számított semmi más, csak hogy Vele lehessek. Nem érdekelt, hogy Ő egy farkas, én meg egy vámpír, hogy önszántunkon kívül két ellenséges világba tartozunk. Már rég túlléptem ezen. Ez csak egy jelentéktelen tény volt, amit elfogadtam, mert nekem Isabella kellett, és senki más. Ha Ő oroszlán lenne, én meg hiéna, akkor is szeretném. Árnyékként követném, és távolról imádnám, ha neki nem kellenék.

Ha elkergetne, újra visszajönnék. Nem tágítanék! Nem adnám fel, még akkor sem, ha természetéből fakadóan rám támadna! Hagynám magam tépni, marcangolni, s reménykednék a túlélésben. De nem, talán még a halál is jobb lenne, mint ez a plátói vágyakozás. A bizonytalanság érzése egyre jobban feldúlta elmémet.

– Én… – motyogta a földet kémlelve, kiszakítva kusza gondolataim tengeréből, de mielőtt befejezhette volna a mondandóját, megzavartak minket.

Pont a legjobbkor! – dühöngtem magamban. – Legalább egy percet várhattak volna azok a bolhás korcsok!

Megéreztem a számomra oly’ rettenetes kutyaszagot – ami halványan Isát is körbelengte –, mialatt a szemem sarkából érzékeltem a motoszkálást a fák között, nem messze tőlünk, s Ő, mintha mágnes vonzaná, fordította tekintetét abba az irányba. Valószínűleg érezte a társai illatát.

Na persze! Társai… – ismételtem el magamban ezt a nevetséges feltételezést.

– Most mennem kell. Itt vannak értem – szólalt meg végül, tekintetét a földre szegezve. – Sajnálom – motyogta, hangjában lemondó fájdalommal.

– Csak gondold át még egyszer… Idejöttél. Szeretsz! – próbáltam meggyőzni, belekapaszkodva a remény utolsó, halvány sugarába.

– Szeretlek – ismerte be, mire úgy éreztem, hogy megdobbant a halott szív a mellkasomban. – Pont ezért nem maradhatok. Ég veled, Edward! – búcsúzott megsemmisítő szavakkal, majd rohanni kezdett a korcsok irányába.

Én csak álltam ott megdermedve, mint egy jégszobor… az idő megállt, csapdába ejtett a pillanat őrületes kínja. Úgy éreztem, hogy minden erő kiveszik belőlem. Miután már biztosan tudtam, hogy senki sincs a közelben, hogy a falka távozott, a földre rogyva átadtam magam a néma kétségbeesésnek. Mintha ezernyi tőrt döftek volna belém; fizikailag is fájdalmat éreztem halott márványtestemben. Elvesztem… a semmiben.

 

Majdnem egy órán át térdeltem ott mozdulatlanul; nem esett nehezemre, és most valahogy szükségét is éreztem. A gondolataim belülről fojtogattak. Nem voltam épeszű, már nem. Az őrület lassan kezdett úrrá lenni rajtam, mialatt a fejemben egy hang üvöltve hozta a tudomásomra: Elvesztetted Őt!

Nem! Nem, az nem lehet! – ordítottam vissza. – Beszélnem kell vele! Muszáj! Valahogyan…

Végtelen lassan, emberi tempóban tápászkodtam fel a földről, és indultam vissza a házba. A fájdalom hullámokban tört rám, éreztem az ereimben a dermesztő forróságot. Az ajtón belépve egyenesen a szobámba indultam, átadni magamat a tehetetlen reménytelenségnek. Leroskadtam a kanapéra, mozdulatlanná válva, érzéketlenül a külvilágra.

De legalább megérinthettem… – pörgettem végig magam előtt a találkozásunk képkockáit. – Azt mondta, szeret… – éreztem, hogy új erőre kapok, egyetlen szavába kapaszkodva. Mégis ez a szó… „Szeretlek”… mindent jelentett.

 

Hirtelen ötlettől vezérelve vettem elő a zsebemből a mobilom; Jonathan számát tárcsáztam. Kettőt csörgött, mire felvette.

– Igen? – szólt bele a telefonba.

– Isabellával akarok beszélni! Tudod adni? – mondtam határozottan, nem éppen barátságos hangot megütve. Most nem volt kedvem udvariaskodni.

– Nem, nem tudom adni! Hagyd őt békén! – morogta a kutyus morcosan.

– Vagy idehívod a telefonhoz, vagy nem érdekel az egyezség, magam megyek érte, de így is, úgy is beszélni fogunk! – szűrtem dühösen a fogaim közt, visszafojtva önkéntelenül feltörő morgásomat. A kanapé karfájába kapaszkodtam, hajszálhíja volt, hogy le ne tépjem… De akkor hirtelen meghallottam a hangját…

– Add ide! – mondta Isabella határozottan. – Itt vagyok… – motyogta halkan a vonal túlsó végén. Nekem pedig ellazultak megfeszült izmaim meghallva angyali hangját.

– Isabella… Végre… – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Azt hittem, az a bolhás vakarék már sosem adja át! – morogtam, még mindig kissé kontrollálatlan hangon.

– Én is pont olyan bolhás vakarék vagyok! – jegyezte meg, a hangjából kiérződött némi sértettség.

– Nem… nem úgy értettem… – szabadkoztam azonnal. – Ez csak… a megszokás… Sajnálom. Beszélnünk kell! – váltottam gyorsan témát, összeszedve szétesni készülő elmém darabjait.

– Most is azt tesszük! – mondta határozatlanul.

– Nem így. Személyesen – makacskodtam.

– Edward, megmondtam, hogy… – kezdett volna tiltakozni, de nem hagytam neki befejezni a mondatot. Igaz, hogy ez nem vallott rám, de most túlságosan is türelmetlen, illetve zaklatott voltam ahhoz, hogy hagyjam kifejteni az érveit. Nem bírtam volna elviselni az újabb visszautasítást.

– Tudom, hogy mit mondtál. De eljöttél, mert látni akartál. Ennek oka volt! – mondtam reménykedve.

– Hülyeség volt, és többet nem teszek ilyet! – ismételte el az erdőbeli ígéretét.

– Lehet, hogy te így gondolod, engem viszont rádöbbentett valamire – kezdtem a vallomásom. – Mikor a határnál elbúcsúztál, úgy viselkedtem, mint Bella. Beletörődtem, mintha nem lenne más választásom – idéztem fel magamban a búcsú emlékét, tisztán hallva a fejemben az akkori hazugságaimat. – Aztán ma reggel, mintha fejbe vágtak volna – kuncogtam izgatottan. – „Amíg tudom, hogy te is érzel valamit irántam, úgysem fogok leszállni rólad! Szóval, felesleges rágnod magad, mert nem menekülhetsz előlem. Ha elmész, megkereslek. Ha újra megszöksz, utánad megyek. Én nem hagyom magam lerázni.” Ismerős? – adtam vissza szóról szóra, amit egyszer még ő mondott nekem. – Amíg szeretsz, nem hagyom, hogy elhagyj! Találkozzunk! – kértem ismét, pengeélen táncolva.

A vonal pár pillanatig néma csendbe burkolózott a túloldalról.

– Nem lehet, sajnálom! – mondta végül. – Most mennem kell, Edward…

– Nem fogom feladni! – feleltem határozottan. – Szeretlek – leheltem, de választ nem is remélhettem.

– Ég veled, Edward! – búcsúzott, mintha örökre tenné.

– Nem, nem ég veled! – tiltakoztam azonnal. – Viszlát, nemsokára… – mondtam vágyakozón, majd kinyomtam a telefont.

Még percekig a két kezem között tartottam a készüléket, a kijelzőre meredve, remény és kétely közt. Nem hagyhattam, hogy a sors, saját hibás döntéseimet felhasználva ellenem, újra tévútra vezessen. Hogyan tudnám meggyőzni Őt, hogy összetartozunk? Ezen semmi és senki nem változtathat!

Minden nélküle eltöltött perccel közelebb kerültem a végső őrület állapotához. Kétségbeesésemben aljas eszközhöz készültem folyamodni. Biztos voltam benne, hogy Alice titkol előlem valamit. A látomása Esméről, ha elhagynánk Forksot, és a titokzatos, mindennapos eltűnései… Valahogy ki kellett derítenem, hogy mindennek köze van-e Isabellához.

Úgy döntöttem, hogy egyfolytában figyelni fogom a húgom gondolatait. Még ő sem annyira ügyes, hogy sokáig zárva tartsa előttem az elméjét.

 

Arra eszméltem, hogy a sötét szobában üldögélek. Észre se vettem, hogy lement a nap, átadva helyét a holdnak. Isa búcsúzása óta – ott a határvonalnál – a napok csak úgy peregtek, én pedig zombiként léptem át a nappalokból az éjszakába, az éjszakákból a nappalokba.

Nem bírtam tovább. Most, hogy láthattam… hogy hallhattam a hangját… hogy megérinthettem… Egyszerűen nem voltam képes egyetlen percet sem tovább elviselni nélküle.

Végtelen lassúsággal az ablakhoz sétáltam, és egyik kezemet ökölbe szorítva az üvegre helyeztem. Beszélnem kell Alice-szel! – sóhajtottam lehunyt szemekkel. Amit tenni készültem, nem töltött el jó érzéssel, de Háborúban és Szerelemben minden megengedett – tartja a mondás.

 

Tétovázva álltam Alice ajtaja előtt. Nem kellett kopognom, hisz már úgyis tudta, hogy itt vagyok. Még csak halvány sejtelmem sem volt róla, hogy hogyan kezdjek a mondandómba. A húgom előszeretettel hozott ki másokat a béketűrésből, ez alól én sem voltam kivétel. De talán megszán ebben az állapotomban, és nem fog vitatkozni velem. Vadul kifújtam a levegőt, majd beléptem a szobájába. Alice az ágyon ült.

– Szia! – mosolygott vidáman.

– Szia! – morogtam, megforgatva a szemeimet. Kicsit bosszantott a jókedve, mert nekem igencsak borús volt a hangulatom. – Alice, beszélnem kell veled! – mondtam határozottan, palástolni vágyva gyalázatos tervemet.

– Tudom – vont vállat. Na, igen. Ez Alice bosszantó része.

– Én… – letelepedve mellé nagyot sóhajtottam, mielőtt folytattam volna. – Mit tegyek Alice? – bukott ki belőlem a cseppet sem épelméjű kérdés.

Bellával kapcsolatban sem hittem neki, pedig ellene fogadni… kútba esett vállalkozás. Én megtettem. Minden figyelmeztetése ellenére. Most pedig tanácsot kérek tőle, hogy mit tegyek? Kész elmebaj!

Nem voltam képes tovább elviselni ezt a bizonytalanságot. Arcomat két tenyerem közé temettem, miközben megint úrrá lett rajtam a kétségbeesés, amely a pokol tornácáig taszított.

– Alice – motyogtam érthetetlenül, kezeimmel az arcomon. – Ha bármit tudsz Róla…

Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, csörögni kezdett a mobilja. Alice előhúzta a farzsebéből a készüléket, majd egy pillanatra a kijelzőre meredt. Isabella – hallottam meg a húgomat a fejemben.

– Vedd fel! – kiáltottam reménykedve.

Alice zavartan emelte a füléhez a telefont.

– Alice! – halottam meg gyönyörű hangját a vonal túlsó végén.

– Isabella? – kérdezte a húgom idegesen.

– Igen, én vagyok. Történt valami… – Isabella hangja túlságosan is izgatott volt.

– Valami? Jól vagy? Nem esett bajod? – faggatta Alice kétségbeesve.

– Persze, semmi bajom, de… Őrjáraton voltam Jonathanékkal, és láttam egy idegen farkast – hadarta a nem éppen bíztató fejleményeket.

Őrjáraton? Látott? És a többi kutya? Magára hagyták? Hogyan engedhették… hogyan vihették magukkal? – Egy századmásodperc törtrésze alatt gondoltam végig mindezt, mialatt a fejemben egy másfajta kérdés is megfogalmazódott.

– Egy farkas, aki nem a quileute törzshöz tartozik, és nem köti a megállapodásunk? – kérdezte a húgom, amit vámpírfrekvencián suttogtam neki. Nekem azonnal összeállt a kép.

– Pontosan – jött a válasz.

– Az nagyon nem jó – rázta meg Alice a fejét gondterhelten.

– Mondd neki, hogy találkoznotok kell, hogy ezt megbeszéljétek! – utasítottam a húgomat kérlelő, vámpírhallás halk hangon.

– Találkozhatnánk most? Át kéne beszélnünk ezzel kapcsolatban… néhány dolgot… – kérte végül pár pillanatnyi gondolkodás után.

– Most megbeszélést tartunk, de utána találkozzunk a szokott helyen! – egyezett bele Isabella.

Szóval szoktak találkozni… Ezt titkolta előlem Alice. Ezért még számolok vele! De most az a legfontosabb, hogy láthassam Őt!

– Mondd neki, hogy találkozzatok, ahol piknikeztünk! – hadartam az újabb utasítást, miközben a terv már készen állt a fejemben.

– Ne, ne ott! – tiltakozott a húgom hirtelen, Isabella kijelentésére reagálva. Láthatott valamit – valószínűleg az én szándékomat –, mert fátyolos szemekkel meredt maga elé.

– Miért? – kérdezte Isabella gyanakodva.

– Mert lehet, hogy a farkas még mindig a ti területeteken van – felelte Alice könnyedén, eloszlatva Isabella kételyeit. – Találkozzunk… – Úgy tett, mintha elgondolkodna. – Emlékszel, hol piknikeztünk még régen? Találkozzunk ott, rendben? – tett eleget végül a kérésemnek, miközben rosszalló arckifejezéssel nézett rám.

– Oké – egyezett bele. – Akkor ott, körülbelül egy óra múlva. Addig is vigyázz magadra, és a többiekre is!

Még most is miattunk aggódik. Pedig Ő találkozott egy idegen farkassal. Ha bármi baja esett volna… akkor én… – A combomon pihenő kezemet vadul ökölbe szorítottam.

– Úgy lesz, szia! – köszönt el Alice, majd kinyomta a telefont.

– Alice? – néztem rá kétségbeesve. – Látnom kell Őt!

– Edward, nem lehet… – rázta meg a fejét gondterhelten.

Hallottam a gondolatát: ha engedné, hogy én menjek a találkára, úgy érezné, elárulta Isát. Ekkor megtettem… Megzsaroltam a tulajdon húgomat!

– Alice, ha nem engeded… Ha nem engedsz találkozni vele, akkor én most rögtön indulok Volterrába! – fenyegettem meg, könyörtelenül kihasználva mindkettőnk adottságait.

Ijedten, kikerekedett szemekkel felsikított, kezét a szája elé kapva. Ne! Nem teheted! Nem gondolhatod komolyan! – kiabálta kétségbeesve az elméjében.

– Alice! Szeretem Őt! Nem hagyom… nem hagyhatom… Vele kell lennem! Nem viselném el! Egyszer már… egyszer már lemondtam a szerelemről… de most nem fogok! – öntöttem ki halott szívemet. A hangom érdes volt, a szavak belülről perzseltek.

Maga elé meredve hallgatta végig a monológomat. Az arcizmai megfeszültek. Gondolatban szánt engem, aggódott értem, és egy pillanatra… eszébe jutott Bella is. Igen, Bella, akinek a családom és én is oly’ sokat köszönhetünk, aki tudtán kívül megadta nekem az újabb esélyt a boldogságra.

– Menj! – suttogta Alice feszült hangon, még mindig maga elé meredve.

Átöleltem, és egy puszit nyomtam a feje búbjára.

– Köszönöm! – mormoltam a hajába.

Tudtam, hogy ez édeskevés… hogy ez a legkevesebb, amit mondhatok. De talán megbocsátja nekem, amihez elkeseredésemben folyamodtam.

Vámpírgyorsaságommal pattantam fel mellőle, és kiszáguldottam a házból.

Felszabadultan rohantam a tisztás felé. Vissza kell Őt kapnom! Vissza kell szereznem! – Csak ez járt a fejemben. Nem mertem túl közel menni, nehogy, megérezve az illatom, visszaforduljon.

 

Kis idő múlva Isabella gyönyörű alakját sejtelmesen körülölelte a hold fénye. Tökéletesen érzékeltem Őt a sötétség ellenére is. Törékeny testén már jól látszottak a farkas adottságok. Most lehetőségem nyílt elmerülve gyönyörködni csodás lényében. Nem volt már olyan esetlen, mint régen. De ha lehetséges, ez számomra csak még szebbé és vonzóbbá tette.

Háttal állt nekem. Úgy tűnt meglepte, hogy senki sem várja. Hát persze! Hisz Ő Alice-re számít. Emberi tempóban indultam meg felé. Mikor meghallotta a lépteimet, mosolyogva fordult felém. Azonban a mosoly rögtön az arcára fagyott, ahogy rájött, hogy nem az vagyok, akit eredetileg várt. Rémülten nézett rám.

– Mit keresel itt? – lépett hátrébb, ahogy megérezte az illatom.

Számomra sem volt épp kellemes az Ő kutyaszaga, de kettőnk közül Ő volt a kevésbé gyakorlott az ingerek elviselésében. Elvégre én túlléptem a szomjúságomon a nagyanyja közelében; egy kis kutyaaroma már meg se kottyan. Bellához is közel akartam lenni, ahogy most Hozzá.

Menekülni készült, látszott az arcán. Kiléptem a fák közül.

– Megmondtam, hogy beszélni szeretnék veled – sétáltam közel hozzá, tudomást sem véve róla, hogy veszélyt jelenthet rám nézve.

– Alice? – kérdezte elcsukló hangon.

– Otthon van. Én kértem meg, hogy hívjon ide – feleltem, miközben tekintetemmel az arcát fürkésztem, megállva tőle pár lépés távolságra.

– Alice sosem árulna el! – rázta meg a fejét.

Ebben igaza volt. Alice mindennél jobban szerette Isát, és bármit megtett volna érte, ahogy én is.

– Mondjuk úgy, hogy nem volt más választása… – mosolyodtam el halványan. – Nem az ő hibája, ne haragudj rá!

Valóban nem a húgom hibája volt, hiszen aljas eszközzel vettem rá, hogy én jöhessek helyette.

– Hogy vetted rá, hogy…? – kezdett volna faggatni, de nem hagytam. Nem állt szándékomban elmondani neki, mivel sikerült meggyőznöm Alice-t, de kész voltam érte vezekelni, s már azt is tudtam, mivel fogom kiengesztelni.

– Nem ezért vagyok itt most! – szakítottam félbe, még egy lépést téve felé.

Rémülten hátrált ismét egy lépést válaszként. Valószínűleg a farkas ösztönök féken tartása érdekében, de őszintén szólva, az sem érdekelt ebben a pillanatban, ha átváltozik. Csekély büntetés lenne ez számomra egyetlen érintéséért.

– Beszélnünk kell… kettőnkről – folytattam makacsul.

– Megmondtam már, hogy nincs olyan, hogy kettőnk! – dörrent fel.

A fák felé pillantott. Biztosan azon töprengett, hogy hogyan menekülhetne. De emberi formában nem volt esélye, az átváltozást pedig – nyilvánvaló okok miatt – nem merte megkockáztatni. Engem féltett önmagától. Micsoda képtelenség! Bárcsak engedné, hogy mellette legyek, hogy megérintsem, hogy a karjaimba zárjam.

– Dehogyis nincs. Mindig is volt. Amióta csak megismertelek – mondtam, lágy pillantást vetve rá. – Isabella, hát nem látod? A sors egymásnak teremtett minket – tártam szét a karjaimat.

Hallottam, ahogy nagyot nyel.

– Nem értem, miről beszélsz… – rázta meg riadtan a fejét.

– Arról, hogy mindennél jobban szeretlek! – vallottam be ismét, amit már úgyis jól tudott, ügyelve hangom bársonyos csengésére.

A szíve vad vágtába kezdett, ami felbátorított.

– És te is szeretsz engem. Mi ketten… – mutattam Rá, aztán magamra – nem élhetünk egymás nélkül. Ez… olyan lenne, mintha egy közös szívvel létező sziámi ikerpárt félbevágnának. Legalább az egyikük belehalna, de valószínűbb, hogy mindkettőnk – magyaráztam őrült lelkesedéssel. Már nem voltam épelméjű. Ha most visszautasít… ha most elmegy, akkor én… abba belehalok. A fenyegetésem Alice számára valósággá válik, rémes valósággá!

– Egyikőnk sem fog belehalni – motyogta.

– De! De igen! Én belehalok! – mondtam ki hangosan az előbbi gondolatom.

Ismét tettem egy lépést felé, mire Ő újabbat tett hátrafelé.

– Maradj ott! – mutatott arra a helyre, ahol épp álltam. – Ne! Ne gyere… Ne gyere közelebb! – parancsolt rám, de én rá se hederítettem.

Ijedt tekintettel figyelte, ahogy egyre közelebb érek hozzá. Szemeim bűvkörébe vontam, mint egy becserkészni vágyott vadat, s átfogtam a derekát. Nem tolt el magától, csak lehunyta a szemét. A testén apró remegések futottak keresztül.

Egy-egy apró csókot leheltem mindkét szemhéjára, aztán továbbhaladtam az arcán. Halkan felsóhajtott, mikor érzéki szája mellé csókoltam. Az ajkaim után kapott, és megcsókolt.

A szenvedély elmosta a józanész diktálta szabályokat. Száműztem a halk riadókürtöt az elmém mélyére, tudomást sem véve róla. Visszacsókoltam, mire egy pillanatra elállt a lélegzete, majd gyorsan levegő után kapkodott. Édes nyelvével végigsimított az ajkaimon, majd hirtelen követelődzve beljebb kalandozott. A figyelmeztetés már szirénaként vijjogott az agyamban, hirtelen visszarántva a valóságba. Pánikba estem. A méregfogak!

– Neh… – próbáltam figyelmeztetni.

Megragadtam a karját, és megpróbáltam elrántani magamtól, de már késő volt. Éreztem csodás vérének ízét a számban. Atya Ég! Mit tettem?!

Elhúzódott tőlem. Kikerekedett szemekkel, döbbenten bámultam rá. Értetlenül nézett rám, majd az ujjaival megérintette a nyelvét. Istenem! Vérzik. A méreg… a méreg bejutott a szervezetébe.

– Isabella… – szólítottam kétségbeesetten, de nem felelt.

Az egész teste reszketni kezdett, a lábai összecsuklottak. Azonnal a karjaimba kaptam.

Megöltem! Megöltem Őt! Hát micsoda egy átkozott szörnyeteg vagyok én?!

A háttérben eddig meghúzódó őrület tébolyult kacagással támadt elmém még megmaradt védőbástyájára. Az összeomlás mezsgyéjére sodródtam…

{lang: 'hu'}
18 hozzászólás
  1. vampire nori szerint:

    Istenem! Fantasztikusat alkottál már megint, drága nővérem!
    Annak ellenére, hogy a végén kishíján elsírtam magam, szerintem csodálatos volt.
    Nagyon jól írtad le Edward érzéseit is.
    Millió puszi: a te húgod

    Ui: Alig várom, hogy a többi pályázatosod is felkerüljön ide :)

  2. Stiga szerint:

    Szia Cicamica! :)

    Hát, elolvastam… tanulás helyett :) De megérte :) Nagyon tetszett!!
    Igazán jól leírtad sztem Edward gondolatait, érzéseit… és egyáltalán nem volt “döcögős”. Nekem tényleg nagyon tetszett.

    És eskü, most kíváncsi lettem, hogy mi a történet folytatása, mi lesz Izabellával, úgyhogy majd a nyugisabb időszakban nekiülök majd tényleg Bliss-nek is, persze csak a Sejlás (jól írtam a nevét???) után :D

    Pusszancs: Stigu -@/”

  3. MJudit szerint:

    Aby!
    Elolvastam a novellát, tényleg jól sikerült, megérdemelted az első díjat. Csak így tovább.
    Ennek van folytatása?

    Puszi: Judit

  4. Mile Judit szerint:

    Drága Aby!

    Igaz, hogy írtam Neked anno, de elég szűkszavúan. Már itt is nagyon jól leírtad,és átadtad nekünk Edward érzéseit. Ezt a mérhetetlen szeretetet, és aggódást, amit Edward érez, nagyon csodásan tudod ábrázolni, persze az önvád sem hiányoztam. Kedvelem a Te Edwardodat.
    Megérdemelt volt az első hely.
    Puszi: Judit

    • Aby szerint:

      Szia, Anyu!

      Nagyon szépen köszönöm! :) Örülök, hogy így gondolod. Edward nagyon összetett személyiség. Az önvád/önmarcangolás pedig természetes velejárója. Nagyon büszke voltam erre az első helyre. :)
      Folytatása nincsen a novellának, hogy az anno feltett kérdésedre válaszoljak. Csak ezt a részt írtam meg a történetből, de Edward szemszögű novellát sokat olvashatsz még tőlem. ;)

      Puszi:
      Abyd

  5. barbi.94 szerint:

    HŰŰHA! Én olvastam Spirit Bliss történetét is, és már régóta kíváncsi voltam Edward szemszögére. Megint nem tudok mást mondani, mint hogy nagyon jó lett :D
    Esetleg lesz folytatás is?

    • Aby szerint:

      Szia Barbi!

      Nagyon szépen köszönöm a véleményed! :)
      Örülök, hogy ennyire tetszett a novella! :)
      Ahogy Juditnak is írtam, nem lesz folytatása, mivel ez Spirit története, és igazából ezt is az engedélyével, az ő pályázatára írtam. :) De Edward szemszögű novellákat fogok még írni. ;)

      Puszi:
      Aby

  6. Anita szerint:

    Hát ezt is elolvastam:) Épp mostanában olvasom Spirit történetét, és nagyon tetszett a te verziód:) Kíváncsi voltam Edward érzéseire, és te ezt nagyon jól megfogalmaztad, visszaadtad:)

    Köszönöm:);)

    • Aby szerint:

      Szia, Anita!

      Örülök, hogy így gondolod! :) Ez volt a második történet, amit Edward szemszögéből írtam. Nagyon szeretem ezt a novellát, és jól esik, hogy ennyire tetszik Nektek. :)
      Köszönöm a véleményt! Hálás vagyok érte! :)

      Puszi:
      Aby

  7. Katherine szerint:

    Szia Aby!

    gratula hozzá, nagyon jó lett:) megérdemelted vele az első helyet :D teljes katarzisban vagyok! :) remekül leírtad Edward érzéseit :)
    lehet megint morbid vagyok, de nekem a vége tetszett a legjobban :)

    puszikaaa

  8. Melinda szerint:

    Szia!
    Ezt nem hiszem el igaz én nem olvastam az eredeti sztorit de ez ez.. Inkább nem mondok semmi rondát. Hogy ölheted meg Isabellát hmm???Hisz a lány farkas és a méreg neki halál komolyan nem hiszem el Edward megörült neki annyi kész ennyi Volterra és halál…
    Harcolt a szerelemért ismét újra és újra ha már egyszer akkora ostoba volt hogy elengedte és most megint elveszett….
    u.íIMegríkattál!!:'(

    • Aby szerint:

      Szia, Melinda!

      Remélem, nem baj, ha kicsit kárörvendek, mert megríkattalak. :P De nyugodj meg, Isabella nem hal meg. :) Valójában én sem olvastam a teljes, eredeti sztorit, de ezt éppenséggel tudom. :) (Ne haragudj, hogy lelőttem a poént.) Mindössze négy fejezetet olvastam el a történetből, amely Isabella szemszögéből íródott, és a novella pontosan követi annak eseményeit. Szóval nem én “öltem meg” először Isabellát. :)

      Hálásan köszönöm a hozzászólást! :) Nagyon örülök, hogy ennyire tetszett! :)

      Puszi:
      Aby

  9. Stiga szerint:

    Szia!

    Hümm, ehhez már írtam egyszer véleményt, úgyhogy most nem írok olyan sokat újra…

    Mindenesetre lejavítani azért keményebb dió volt… igaz? :)) De túljutottunk rajta, és én még mindig nem olvastam Bliss Twilightját… nem hiszem, hogy a közeli jövőben lesz rá időm… :)

    Pusz: Stig _@/”

    • Aby szerint:

      Szia, Cica!

      Hümm, az előző komiban áll egy ígéret: a Sejlás elsőbbséget élvez; főleg, hogy most már javításra vár nálad… :D
      Bliss történetének én sosem fogok nekiülni. Főleg, hogy már egyáltalán nem olvasok ficeket, nem hiszem, hogy rá tudnám venni magam. Úgy látszik, ez ki fog maradni az életünkből. :)

      Köszi mindkét véleményért! :)

      Pussz:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  10. evelin77 szerint:

    Szia!

    Ez nagyon jó lett és tök jó lenne, ha lenne folytatása, de tudom, hogy így is el vagy havazva. De mint tudjuk, a remény hal meg utoljára…

    • Aby szerint:

      Szia, Evelin!

      Nagyon örülök, hogy ennyire tetszett ez a novellám. :)
      Mivel a történet SpiritBlissé és ezt a művet az ő pályázatára írtam, ezért ennek a sztorinak biztosan nem lesz folytatása. Remélem, kárpótolnak ezért az én történeteim. :)

      Köszönöm a véleményt! :)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  11. Donna szerint:

    Szia Aby:)
    eszembe jutott amikor megkértél, hogy meséljek Spirit történetéről és olyan, mintha tegnap kértél volna. elég megtisztelő, hogy segíthettem Neked a megírásában:) és gratula az első helyért persze.. ne haragudj, hogy éppen most éppen ennyi idő múlva reagálok, de jobb későn, mint soha…:)
    puszika!

Szólj hozzá!