2010. december 05.

BC_fejlec_honlap

Miután Bella kitöltötte a jelentkezési lapokat és látszólag lezártuk az eszmecserét a kutya lelkivilágáról, a fennmaradó időben semleges témákról beszélgettünk. Egyrészt nem akartam, hogy Charlie esetleg meghalljon bennünket – habár látszólag a meccs lekötötte, de az ördög sosem alszik. A gondolatai feltűnően nyugodtnak tűntek, valószínűleg a tudattól, hogy „szem előtt” vagyunk, még ha nem is lát minket. Másrészt nem állt szándékomban újra eszébe juttatni a vérfarkaskölyköt.

Az ellenérzéseim dacára hálás voltam Jacobnak, de ha megsebesítené az én Bellámat, akkor cafatokra tépném. Nem kockáztathattam, főleg hogy többet érez Iránta puszta baráti szeretetnél. Bella egyáltalán nem látja tisztán önmagát, és fogalma sincs arról, mit képes kiváltani a férfiakból, így belőlem is.

A fájdalom mellé, amit meggondolatlan tettem miatt éreztem, társult a féltékenység is. Már a gondolata is elviselhetetlen, hogy szomorú Jacob miatt. De nem hagyhatom, hogy ebből bármit is észrevegyen, és a bundás karjaiba űzzem vele. Mosolygó arccal ültem vele szemben, de belül kétségbeesetten kerestem a kiutat ebből a háromszögből, mígnem Charlie feltűnően megköszörülte a torkát. Két perc múlva mennem kell – olvastam ki megkönnyebbült gondolataiból.

Pontban fél tizenegykor elindultam az ajtó felé. szerelmem szorosan követett, gyönyörű csokoládébarna szemeiben sóvárgás csillogott.

– Ha Charlie elaludt, visszajövök – suttogtam a fülébe, majd belecsókoltam a nyakába, közvetlenül az ütőere fölött. Mélyen magamba szívtam mámorító illatát. – Jó éjszakát, Charlie! – kiáltottam kellő hangerővel, hogy a televízió zaja ellenére is halljon.

– Jó éjt, Edward! – morogta vissza barátságtalanul.

Bella ajkai elnyíltak, a szíve kihagyott egy dobbanást, amikor lassan közel hajoltam hozzá, és gyengéden megcsókoltam.

– Szia! – mondtam búcsúzóul, tenyeremet az arcára simítva.

– Szia! – viszonozta a köszönésem alig hallhatóan.

 

A gondolataimba merülten vezettem hazafelé. Nyugtalanítottak a fejlemények, hogy alig pár kilométernyire, a szomszéd városban egy elszabadult újszülött garázdálkodik. Őszintén szólva már abban sem voltam biztos, hogy egyetlen vámpír vitte véghez az összes gyilkosságot. Az eltűnések túl gyakoriak ahhoz, hogy egyvalaki tegye.

Gyorsan leállítottam a motort a garázsban, majd beléptem a házba. Az egész családom a nappaliban ült, és a híreket nézték. Ez nem éppen mindennapi, de a közeli történések sem azok. A gondolataik aggodalommal teltek voltak, még Emmetté is; a megszokottnál sokkal kevesebbszer, és csak villanásokra terelődött Rosalie-ra.

– Még most sem látsz semmit, Alice – inkább kijelentésnek szántam, mint kérdésnek. Mindannyiunkat zavart, hogy vakon kell tapogatóznunk.

– Nem – sóhajtotta gondterhelten.

Az indulásomkor hiába nyugtattak meg, ez csak ideig-óráig tartott. Tisztában voltam a helyzettel, ahogy azzal is, hogy hamarosan cselekednünk kell. Reméltem, hogy nincs igazam, és csak egyetlen újszülött jelenti a problémát, de a remény lassan szertefoszlani látszott.

Talán azért nem látom, mert túlságosan hirtelenek a döntései, és csak a táplálékkal van elfoglalva.

– Nem hiszem – válaszoltam Alice gondolatára. – Nem látod a végkimenetelt, ami nagyon is nyomaszt engem. Azt látod legalább, hogy többen vannak-e? Hogy nem egyetlen új vámpírról van szó? – kérdeztem feszülten.

Jasper alig hallhatóan felmordult, talán megérezte, hogy akaratomon kívül Alice-en próbálom levezetni a nyugtalanságomat. Eddig nem is gondoltam erre, de a hirtelen békesség, ami elöntött, ráébresztett.

– Ne haragudj, Jasper! Tudom, hogy nem ő tehet róla – mondtam immár higgadtabban.

– Azt hiszem, többen vannak… – motyogta maga elé Alice kis idő múlva, de én így is tökéletesen értettem minden szót.

A Volturi közbeavatkozását sem látta. Nem tudta biztosan, hogy tenni fognak-e valamit, hogy megállítsák a mészárlást. Ez szintén nyugtalanított. Nem láttam az összefüggéseket. Akárhogy próbáltam megérteni az eseményeket, helyre rakni magamban a történéseket, valahogy nem akart összeállni a kép.

Carlisle mellém lépett, és nyugtatólag a vállamra tette a kezét. – Minden bizonnyal hamarosan elsimul az ügy – mondta teljes meggyőződéssel, de én nem voltam ebben annyira biztos.

– Mi a helyzet a nősténnyel? – néztem vissza Alice-re. Az utolsó szóban minden megvetésem benne volt, amit Victoriával szemben éreztem.

– Még nem döntött. Nem látom, mire készül – válaszolta kiábrándult hangon.

Jasper újabb és újabb nyugalomhullám küldésével próbált lecsillapítani. Magam sem értettem, hogy a kutya, a féltékenység, a vihar előtti csendre emlékeztető állapot, vagy Victoria miatt vagyok-e ilyen ingerült.

Amikor üldözőbe vettem őt, azzal a szándékkal tettem, hogy végzek vele. De kudarcot vallottam, és ez a tudat belülről marcangolt. Most még miatta is aggódhatunk. Alábecsültem a képességeit, nem voltam eléggé elővigyázatos. A tisztáson Bella védelme vált számomra elsődlegessé. Mikor James megérezte az illatát, minden más mellékesnek számított. Nem figyeltem Victoria gondolataira, és amíg James nem lépett fel fenyegetően, addig az övéire sem igazán. Hibát vétettem, és ez megbocsájthatatlan.

Carlisle észrevette, hogy az arcvonásaim megkeményedtek.

– Ne aggódj, fiam! Ha szükség lesz rá, közbeavatkozunk – ígérte elszántan.

– Na persze, mi mást is csinálhatnánk megint! – tört ki Rosalie felugorva a kanapéról, és már rezgett is az ajtó, ahogy bevágta maga mögött.

Emmett a kezeit dörzsölgetve lépett utána, de előbb még rám vigyorogva tudatta velem – Végre lenne valami jó kis móka; már kezdek eltunyulni.

 

Fél órával később már indultam vissza létem értelméhez. Jól esett a futás; kiürítettem az elmém, és csak az elsuhanó fákra koncentráltam. Bella mellett akartam lenni, biztonságban akartam tudni Őt, megóvni mindenáron. Most, hogy visszajöttem, ez volt az egyetlen célom. Megfogadtam Neki és magamnak is, hogy soha többé nem hagyom el. A döntés, amit helyesnek ítéltem, csak fájdalmat és kétségbeesést okozott mindkettőnknek. Elhibázott lépés volt, amit bármi módon, de jóvá akartam tenni.

Beugrottam az ablakán, amit mindig olyan készségesen tárt ki nekem, a szörnyetegnek.

Nem volt a szobájában. Az ágyhoz léptem, és leheveredtem rá. Hallottam a fürdőszobából kiszivárgó hangokat. Lehunytam a szemem, várva, hogy szerelmem mámorítóan édes illata eltompítsa az érzékeimet. Újra érezhettem az ereiben lüktető életet, ami miatt mérhetetlenül hálás voltam. Nem számított semmi más, csak hogy Ő élhessen. A világom sivár hellyé válna Nélküle. Megfagyna minden, mozdulatlanná válna az idő.

„Nem élhetek az életem nélkül. Nem élhetek lelkemtől megfosztva.”[*]

 

 

 

***

 

 

 

Még mielőtt Charlie ébredezni kezdett volna, nyomtam egy lágy csókot Bella homlokára, majd hazaszaladtam a Volvóért.

– Pár perc múlva itt vagyok – ígértem neki halkan, mikor az érintésem hatására nyöszörögni kezdett.

 

Charlie már indulni készült, mikor visszaértem.

– Jó reggelt, Charlie! – mondtam szenvtelenül, mire ő is eldörmögött egy üdvözlést a bajsza alatt. Gondolatban ismételten tudomásomra hozta, hogy mennyire nem szeretne többé a lánya közelében látni, de szerencsére nem kellett sokáig hallgatnom.

– Jó reggelt, Edward! – köszönt szerelmem az ajtón kilépve, mikor meglátott.

– Neked is, Bella! – mosolyodtam el.

Az a pár perc is, amit távol kellett töltenem tőle a látszat fenntartása érdekében, maga volt az örökkévalóság.

– Viszlát, apu! – intett oda neki, mielőtt beszállt volna mellém.

Én is elköszöntem Charlie-tól, akinek rosszalló pillantása és bosszankodó gondolatai még követtek egy ideig, amíg a kocsi lassan kikerült a látóteréből.

 

Bellát mintha kicserélték volna. Szemlátomást nagyon örült, hogy Charlie végre feloldotta a szobafogságát. Én viszont nem voltam ettől annyira felszabadult, mint Ő. Törhettem a fejem, hogyan tartsam távol a vérfarkaskölyöktől. Bármennyire is próbáltam megértetni vele, hogy a vesztébe rohan, nem érdekelte. Túlságosan is önfejű. Megértem, hogy a fiú sokat jelent neki, de az életével játszik. Valakinek meg kell óvnia, ha már ő képtelen rá.

A menza felé menet a végzősök érettségivel és a nagybetűs élettel kapcsolatos gondolatai kúsztak be az elmémbe. Szinte vibrált a levegő, a közelgő változás izgatottá tette a többieket. Engem azonban aggodalommal töltött el a nem is olyan távoli jövő: Bella hozzám hasonlóvá válik. Az arcizmaim egy pillanatra megfeszültek, de szerencsére még mielőtt kedvesem észrevehette volna, sikerült rendeznem őket.

A menza faláról a ballagási bál díszes plakátja nevetett az arcomba. Bellát nem sikerült rávennem, hogy eljöjjön velem, pedig mindent bevetettem az ügy érdekében. Ő azonban kérlelhetetlen volt. Egy pillanatra elmosolyodtam, ahogy az erről folytatott beszélgetésünket felidéztem.

 

– Elküldted már a ballagási meghívókat? – kérdezte tőle Angela, mikor letelepedtünk az asztalhoz. A gondolatai telve voltak jóindulattal és kedvességgel. Alice-en kívül ő volt az egyetlen igaz barátja.

Muszáj lesz megint kezelésbe vennem – hallottam meg a húgom megállapítását, aki szintén ott ült az asztalunknál. Láttam, hogy Bella zavarba jött, ahogy Alice végigmérte a szokásos farmer-póló összeállítást, amit viselt. A jelenet mosolyt csalt az arcomra. Bella, akármit is viselt, számomra gyönyörű volt. A szépsége beragyogta létezésem minden napját.

– Nem én! – felelte Angelának. – Minek? Renée úgyis tudja, mikor érettségizem. Másnak meg kinek küldjek?

Nem kellett belelátnom a gondolataiba, hogy tudjam, mennyire hidegen hagyja a ballagási ünnepség, de nem akartam, hogy lemaradjon ezekről az emberi tapasztalatokról. Nem bocsátottam volna meg magamnak, ha miattam le kell mondania erről. Nekem már csak vámpírként volt alkalmam átélni, és nagyon is tisztában voltam vele, hogy az nem ugyanaz. Távolról sem.

– Na, és te, Alice? – fordult Angela a húgomhoz.

– Én már elkészültem velük – húzta ki magát Alice büszkén vigyorogva.

– De jó neked! – sóhajtott fel Angela.

A rengeteg rokonnak kézzel kell megcímeznie a meghívókat; az édesanyja ragaszkodik hozzá. Gondolatban látta magát, ahogy egy óriási borítékhalom kegyetlenül maga alá temeti. A félelmei megmosolyogtattak.

– Majd én segítek – ajánlotta fel szerelmem. – Mármint, ha nem bánod, hogy olyan ronda a kézírásom.

– Hát ez nagyon rendes tőled. Mikor jöjjek át? Bármikor jó, amikor neked megfelel.

– Igazából inkább én mennék át hozzátok, ha nem baj, eleget ültem otthon, torkig vagyok. Tegnap este Charlie feloldotta a szobafogságot – közölte mosolyogva, mire én szolidan égnek emeltem a szemem.

– Tényleg? – Angela szemei felcsillantak a hír hallatán. A gondolatai izgatottá váltak. – Nem azt mondtad, hogy életfogytiglan?

Jelen helyzetben én is jobban örülnék ennek az alternatívának.

– Én is meglepődtem. Azt hittem, hogy legalább a sulit be kell fejeznem, mielőtt Charlie elenged – válaszolta Bella.

– Hát, ez klassz. Ezt meg kell valahogy ünnepelni – vetette fel Angela.

– Fogalmad sincs, milyen jól hangzik!

Természetesen a kotnyeles húgom szintén egyetértett.

– Mit csináljunk? Mit csináljunk? – morfondírozott, miközben az elméjén sorban futottak át a legkülönfélébb ötletek.

– Bármit is forgatsz a fejedben, Alice, az biztos, hogy annyira azért nem vagyok szabad – mutatott rá kedvesem, ezzel is igyekezve kordában tartani a húgomat.

– Az ember vagy szabad, vagy nem, nem igaz?

– Azt hiszem, azért a szabadságomnak megvannak a határai, például aligha terjed túl az amerikai kontinensen – gúnyolódott Bella. Már nagyon is jól ismerte Alice szervezői törekvéseit.

A húgom elhúzta a száját, ahogy az arcára kiült a csalódottság. Nem adta fel, még utoljára megpróbált szerelmem lelkiismeretére hatni.

– Szóval akkor mit csinálunk ma este? – kérdezte kitartóan.

– Semmit. Szerintem várjunk egy-két napot, hogy Charlie tényleg komolyan gondolta-e. Különben is, holnap iskola…

– Jó, akkor majd a hétvégén bulizunk – ragyogott fel Alice arca.

– Persze – egyezett bele Bella, tisztában lévén vele, hogy a húgomnak képtelenség nemet mondani. Ha egyszer valamit a fejébe vesz…

Azonnal be is vetette magát. Angelával sorra vették a lehetőségeket. Később Ben is – aki eddig elmerülten olvasta a képregényét – odafordult hozzájuk.

A továbbiakban nem kísértem figyelemmel a társalgást, minden érdeklődésemet Bellára irányítottam. Valami nyugtalanította, szemeit lesütve az asztalra meredt. Valószínűleg elhatalmasodott rajta a bizonytalanság. Talán rádöbbent, hogy a döntés, amit meghozott, végleges és megmásíthatatlan.

 

A kép hirtelen villant be Alice elméjébe.

A nőstény… – ha csak rá gondoltam, akaratlanul is elöntött a gyűlölet. A testem megfeszült, és kis híján megfeledkeztem magamról. A feltörni készülő morgásomat az utolsó pillanatban sikerült visszafojtanom. A vízió semmi jóval nem kecsegtetett. Victoria Forksba készül… Meghozta a döntést…

– Alice, mi baj van? Alice! – integetett Angela az arca előtt, a húgom elködösült tekintete megijesztette.

Bella szerencsére szintén Alice-re nézett, ahogy felkapta a fejét, így nem fedezhette fel rajtam az aggodalmat. Gyorsan rendeztem az arcvonásaimat, majd hirtelen felnevettem, hogy eltereljem a többiek figyelmét. Angela és Ben megkönnyebbülésemre felém fordultak, és a húgomat is sikerült kizökkentenem. Bella azonban még mindig Alice arcát fürkészte. Feltűnően elsápadt. Valószínűleg volt valami halvány sejtése róla, hogy mit láthatott. Természetesen nem készültem a tudomására hozni.

– Mi az, Alice, egy kis ebéd utáni szunyókálás? – tréfálkoztam vele.

– Bocsánat, azt hiszem, elábrándoztam egy kicsit – válaszolta egyszerűen.

– Jól tetted. Én is szívesebben ábrándoznék, mint hogy végigüljek még két órát – jegyezte meg Ben.

A különös jelenet egyiküket sem tette gyanakvóbbá, mint eddig. Mindig is kívülállónak tartottak minket, és az, hogy néhány iskolatársunkkal közvetlenebbekké váltunk, csak Bella miatt történhetett meg.

Alice zavartalanul csevegett tovább.

El kell mondanod neki! – nézett rám diszkréten, mire egy pillanatra dühösen rámeredtem. Elkapta a tekintetét, és ismét Angelához fordult. Reméltem, hogy ennyiből is megérti, nem készülök Bellát beavatni. Részemről lezártnak tekintettem a dolgot.

Szerelmem egyik hajfürtjét kezdtem tekergetni az ujjaim körül, miközben arra gondoltam, mennyire törékeny. Nem eshet baja, nem engedhetem a közelébe azt a bosszúszomjas hárpiát!

Az elhatározás lassan kezdett megfogalmazódni bennem: el kell vinnem Őt a városból, amíg el nem múlik a veszély.

Már-már kétségbeesetten próbáltam kerülni, hogy akár egy pillanatra is kettesben maradjak Bellával. Ebéd után bevártam Bent, hogy a történelem házi dolgozat témájának részleteit átbeszéljük. Természetesen én már rég készen voltam vele; amúgy sem hiszem, hogy bármi újat tudott volna mondani számomra.

Az órák közötti szünetekben úgy intéztem, hogy mindig legyen valaki a közelünkben. Nem akartam esélyt adni Bellának, hogy feltegye a kérdéseit. Reménykedtem, hogy megfeledkezik a dologról, és sikerül elaltatnom a gyanakvását, miszerint titkolok előle valamit.

Igyekeztem kerülni fürkésző pillantását, amikor az utolsó óra után Mike Newtonnal tartottunk a parkoló felé. Magammal húztam Őt, ahogy könnyedén Mike-hoz igazítottam a lépteimet, akire az újdonság erejével hatott, hogy Edward Cullen szóba áll vele.

– Olyan nehezen akar beindulni, pedig most cseréltem benne aksit – mondta értetlenkedve, mikor a kocsija került szóba. Elképzelése sem volt, hol lehet a probléma. Zavartan maga elé pillantott, majd óvatosan felnézett rám.

– Talán a vezetékek – álltam elő egy lehetséges megoldással.

– Lehet. Igazából nem sokat értek az autókhoz – ismerte el. – Valakivel át kéne nézetnem, de Dowlingékat én nem bírom megfizetni.

Kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy ezt éppen velem vitatja meg.

– Én értek hozzá valamicskét, ha akarod, megnézhetem, hogy mi baja – ajánlottam fel. – Csak előbb még hazavinném Alice-t meg Bellát.

Bellával úgy néztek rám, mint egy elmeháborodottra.

Ez most komoly? Edward segíteni akar nekem? Úgy tesz, mintha jó barátok lennénk – hitetlenkedett Mike gondolatban.

– Hát… kösz! – motyogta, amikor végre képes volt megszólalni. – De most mennem kell melózni. Talán majd máskor.

– Amikor csak akarod – ígértem.

– Viszlát! – ült be az autójába, miközben próbálta helyrerakni magában a történteket.

Bellát magammal húzva elindultam a Volvo felé.

– Hát ez meg mi volt? – álmélkodott, mikor kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót.

– Csak segítőkész akartam lenni – vontam vállat ártatlanul.

A kotnyeles húgom természetesen azonnal bevetette magát. – Annyira azért nem vagy jó szerelő, Edward! Legalább kérd meg Rosalie-t, hogy vessen egy pillantást arra a kocsira ma este. Csak hogy ne égesd nagyon magad, ha Mike mégis megkérne rá, hogy segíts neki – csicsergett megállás nélkül. Megfordult a fejemben, hogyan némíthatnám el, nemcsak a hangját, hanem a gondolatait is. El kell mondanod neki! Joga van tudni! Nem tudod eltitkolni előle. Rá fog jönni! A barátnőd nem ostoba.

– Nahát, igazán szeretném látni a képét, amikor helyetted Rosalie állít be hozzá autót szerelni! – folytatta zavartalanul. – Á, ez nem jó ötlet. Rosalie elvileg ugyebár az ország másik felében jár éppen egyetemre. Milyen kár! Bár lehet, hogy Mike kocsijával még te is elboldogulsz. Viszont egy jó olasz sportkocsi finomhangolása, na, látod, az már magas lenne neked! És, jut eszembe, ha már Olaszországról beszélünk, meg a sportkocsiról, amit ott loptam, még tartozol nekem egy sárga Porschéval. Nem is tudom, akarok-e karácsonyig várni…

Talán ezzel rávehetsz, hogy hallgassak. Talán… – tette hozzá az elméjében.

Vészesen közeledett az idő, amikor kettesben maradunk Bellával, és minden bizonnyal megpróbálja majd kiszedni belőlem, mi is történt az ebédlőben. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki, de az igazat semmiképp. Gyorsan ki kellett találnom valamit.

Alice, miután kiszállt a kocsibehajtónkon, egy szúrós pillantás kíséretében kifejezte nem tetszését.

– Hát, akkor viszlát – mondtam szenvtelenül.

A húgom durcásan sarkon fordult, és eltűnt a fák között. Sosem hallgatsz rám. Pedig jobban tennéd! – üzente búcsúzóul.

Megfordultam a Volvóval, és Forks felé vettem az irányt. Vártam, hogy Bella megtörje a csendet, és kibukjanak belőle a kérdései, amiket olyan régóta készül már feltenni. De nem szólalt meg, így én is hallgattam, amíg le nem parkoltam a feljárójukon.

– Holnapra nincs sok lecke – állapítottam meg.

– Aha – értett egyet szerelmem.

– Mit gondolsz, Charlie haragudna, ha most bemennék? – kérdeztem óvatosan.

– Nem hiszem. Reggel sem kapott idegrohamot, amikor értem jöttél – ironizált.

Ami igaz, az igaz: Charlie csakis Bella miatt igyekezett félretenni az irántam érzett ellenszenvét, mert rettegett attól, hogy újra összeomlik, ha eltiltja tőlem.

Bolond módon meg voltam győződve róla, hogy neki az a legjobb, ha távol tartom magam tőle. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy mekkora kárt okozok.

Rá kellett jönnöm, hogy késő, már nem tudunk elszakadni egymástól. Összetartozunk, és ezt jobb, ha tudomásul veszem. Amíg ő maga el nem küld, addig mellette maradok.

 

Követtem Bellát az emeletre, miután beléptünk a házba. A szobájában leheveredtem az ágyra, és kimeredtem az ablakon. Próbáltam figyelmen kívül hagyni kedvesem zaklatottságát. Miután eltette a táskáját, bekapcsolta a számítógépét. Az ósdi masinának jó időbe telt életre kelni. Várakozás közben ütemesen dobolt az asztalán.

– Mintha egy kissé idegesek lennénk ma – mormoltam, ahogy hirtelen mellé lépve lágyan megfékeztem finom ujjait. Felnézett rám, és láthatóan meglepődött, hogy ilyen közel van az arcom az övéhez. Elállt a lélegzete, majd a szíve eszeveszettül kezdte pumpálni csábító vérét az ereibe. Még most is mámorítóan hatott rám az illata, de már nem okozott akkora kínt. Csak édes kábulatot. Beletúrva selymes hajába finoman összeérintettem a szánkat. Gyenge karjai a nyakam köré fonódtak, miközben egyik kezemmel végigsimítottam a hátán, még erősebben tartva őt. Megborzongott, mire lazítottam a szorításomon, de ő még közelebb bújt hozzám. Nyelvével gyengéden végigsimított az alsó ajkamon, és abban a pillanatban éreztem, hogy mára eleget játszottam az életével.

Óvatosan távolabb toltam az arcát az enyémtől, a kezeit lefejtettem a nyakamról, miközben zavartan felnevettem. A hangom mélyebbnek hatott, mint általában, leleplezte az izgatottságomat.

– Jaj, Bella! – sóhajtottam.

– Mondhatnám, hogy sajnálom, de nem mondanék igazat – nézett elszántan a szemembe.

– Én pedig mondhatnám, hogy sajnálom, hogy te nem sajnálod, de ez sem lenne igaz. Talán jobb lesz, ha most szépen leülök az ágyra – válaszoltam, miközben igyekeztem megnyugodni.

– Ha gondolod, hogy feltétlenül szükséges…

Elmosolyodtam, kibontakozva gyengéd karjai öleléséből.

Szerelmem néhányszor megrázta a fejét, valószínűleg rá is olyan hatással volt a csókunk, mint rám. De nem szabad elveszítenem a fejem, hiszen minden alkalommal veszélybe sodrom Őt, amikor megérintem.

A számítógép időközben magához tért.

– Mondd meg Renée-nek, hogy üdvözlöm.

Tudtam, hogy az édesanyjának készül e-mailt írni. Bella nagyon közel áll hozzá.

– Aha, persze.

Elmélyülve olvasta Renée levelét, észre sem vette, hogy időközben elővettem a szekrénye mélyéről a születésnapi ajándékait.

Nem állt szándékomban beleolvasni a magánlevelezésébe, de óhatatlanul is megláttam Renée utolsó sorait: „Régen írtál Jacobról. Mit csinál mostanában?”. Természetesen Charlie gondolataiból jól tudtam, hogy ő sugallta a kérdést Bella édesanyjának. Szívesebben látta volna a lányukat a vérfarkaskölyök oldalán, mint az enyémen. Ha tudná, hogy egyikünk sem a legideálisabb vőjelölt.

Bella, hátratolva a székét, észrevette, hogy már egy ideje mögötte állok. A szemem sarkából láttam, hogy rosszalló tekintettel mered rám, és igyekeztem megnyugtatni, hogy nem olvastam bele a levelébe. Eltökélten tanulmányoztam a kocsijából barbár módon kioperált hifi berendezést.

– Hát ezzel meg mit műveltél?

– Nem akart kijönni a műszerfalból.

– És ezért muszáj volt megkínoznod?

– Tudod, milyen kétbalkezes vagyok. Nem szándékosan okoztam neki fájdalmat.

– Megölted – jelentettem ki teátrálisan, miközben megcsóváltam a fejem.

– Jó, jó… – vont vállat. Látszólag nem viselte meg túlságosan.

– Nagyon megsértődnének, ha ezt látnák – makacskodtam. – Nem is olyan nagy baj, hogy idáig házi őrizetben voltál. Gyorsan szerzek egy másikat, mielőtt észrevennék.

– Kösz, de semmi szükségem méregdrága hifire.

– Nem is a te kedvedért akarom pótolni.

Bella fájdalmasan felsóhajtott.

– Nem sok örömöd volt tavaly a születésnapi ajándékaidban – fújtam ki erősen a levegőt a repülőjegyre beváltható kuponnal legyezve magam, amit Esmétől és Carlisle-tól kapott, hogy meglátogathassa az édesanyját Floridában.

– Tisztában vagy vele, hogy ezek rövidesen lejárnak? – kérdeztem, és az orra elé tartottam a kartonpapírt.

Reméltem, hogy nem fog gyanút. Nem jön rá, miért éppen most szeretném, ha felhasználná. Alice látomása után megszületett a tervem: a hétvégén elutazunk, így Victoria semmiképp sem kerülhet a közelébe.

Kedvesem élesen beszívta a levegőt. – Nem – felelte közömbösen. – Igazság szerint el is feledkeztem róluk – tette hozzá halkan.

Próbáltam megőrizni a könnyed csevegés hangulatát, mintha nem a kapcsolatunk egyik legborzalmasabb emlékét idézném fel. Emlékeztetnem kellett magam, hogy ez az egyetlen megoldás, amivel távol tarthatom Tőle Victoriát.

– Hát, ami azt illeti, még van egy kis időnk – kezdtem óvatosan. – A szobafogságodnak vége… és úgyse terveztünk semmit erre a hétvégére, mert azt ugye kerek perec megtagadtad, hogy elgyere velem a ballagási bálra – mosolyogtam a makacsságán. – Miért ne ünnepelhetnénk meg így a szabadulásodat? – mormoltam.

– Úgy, hogy elmegyünk Floridába? – csodálkozott el.

– Mintha valami olyasmit mondtál volna, hogy az amerikai kontinens határain belül szabadon mozoghatsz.

Bella gyanakvóan méregetett. Láttam az arcán, hogy igyekszik fényt deríteni az összeesküvésre. Szerencsére nem látott át rajtam.

– Szóval? – nógattam. – Elmegyünk meglátogatni Renée-t vagy sem?

– Charlie ebbe sose fog beleegyezni.

– Charlie nem tilthatja meg, hogy meglátogasd anyádat. Még mindig ő a kijelölt gondviselőd – mutattam rá.

– Nekem nincsen semmiféle gondviselőm. Felnőtt ember vagyok – mondta dacosan.

– Pontosan – ironizáltam.

Szerelmem a gondolataiba mélyedt; mindvégig feszülten figyeltem. Úgy tűnt komolyan megfontolja a hallottakat.

– Nem, ezen a hétvégén nem lehet – sóhajtott fel végül.

– Miért nem? – értetlenkedtem.

– Nem akarok összeveszni Charlie-val. Várjunk még egy kicsit! Még csak most bocsátott meg nekem.

– Szerintem ez a hétvége tökéletes lenne – mormoltam lágyan.

A kívánt hatás elmaradt; kedvesem megrázta a fejét. – Majd máskor.

– Tudod, nem te voltál az egyetlen, aki ki se tehette a lábát ebből a házból – váltottam keményebb hangnemre. Mindenképpen meg kellett győznöm! Nem maradhat a városban a hétvégére!

– Te mehetsz bárhová, ahová csak akarsz.

– A külvilág semmit nem jelent számomra, ha nem vagy velem – enyhültem meg.

Bella égnek emelte a tekintetét.

– Komolyan beszélek.

– Azért csak lassan a testtel, ami a külvilágot illeti, rendben? Például kezdhetnénk egy mozival Port Angelesben.

– Öhm – nyögtem fel. Természetesen nem ez lett volna az első eset, hogy moziba viszem Őt. De most rá kell vennem, hogy elhagyjuk a várost, sőt még a környékét is. Nem tehetem kockára az életét. Bármennyire éberek és óvatosak is vagyunk. Neki tökéletes biztonságban kell lennie!

– Mindegy, hagyjuk! Majd később még beszélünk róla – ígérte.

– Nincs miről beszélnünk – vontam vállat.

– Oké, akkor váltsunk témát. Mit látott Alice ebédnél? – kérdezte az arcomat fürkészve.

Nyugodtnak kellett maradnom. A vonásaim nem árulkodhattak a feszültségemről. Reméltem, hogy már rég elfeledkezett a menzán történtekről. Most is tévedtem, ahogy általában, Vele kapcsolatban.

 

– Jaspert látta valami idegen helyen, valahol délnyugaton, a régi… családjától nem messze, legalábbis Alice úgy gondolja. Jaspernek állítólag nem áll szándékában visszamenni hozzájuk – vettem egy mély lélegzetet. – De Alice-t aggasztja a dolog.

– Ah. – Elmerengett egy pillanatra. – Ezt eddig miért nem mondtad?

– Nem tudtam, hogy észrevetted – feleltem könnyedén. – Különben is, valószínűleg semmi jelentősége az egésznek – ferdítettem. Látszólag sikerült meggyőznöm, hogy Alice látomása nem egy baljós, sötét jövőt vetített előre.

– Ideje lemennünk a nappaliba – mondtam végül.

 

A házi feladatokkal hamar végeztem, és kihasználtam az időt, hogy teljes figyelmemet Bellára fókuszáljam. Olyan bájos volt, amikor koncentrált. A homlokán megjelent a gondolkodó ránc, ahogy a matematika példák fölé görnyedt. Miután végzett, segítettem Neki vacsorát készíteni. Igaz, az alapanyagok számomra túlságosan is visszataszítóak voltak, de szerettem volna elkerülni, hogy megvágja magát. Miközben felcsíkoztam a húst, hirtelen bűntudatom támadt amiatt, amit elkövetni készülök ellene. Csak remélhettem, hogy hamar megbocsájt nekem. Charlie nem fog repesni az örömtől, de a végén azt hiszem, beleegyezik.

 

Charlie egészen jókedvűnek tűnt, amikor hazaért. A gondolatai továbbra is bővelkedtek goromba megjegyzésekben, de nem érzett késztetést rá, hogy hangosan is kimondja őket. Ahogy rendszerint, most is kimentettem magam a vacsorameghívás alól. A nappaliban vártam meg, hogy végezzenek. Az esti híradás nem kecsegtetett semmi jóval: Seattle utcáin még mindig gyilkos fenevadak garázdálkodnak.

Felkészítettem magam minden eshetőségre. Tisztában voltam vele, hogy Bellát is magamra haragítom az elhatározásommal, miszerint hagyjuk el hétvégére a várost. De ez volt az egyetlen ésszerű megoldás. Victoria semmi esetre sem kerülhet a közelébe; nem kockáztathatunk.

– Ez remek volt, Bells! – hallottam meg Charlie hangját.

– Örülök, hogy ízlett. Milyen napod volt ma? – érdeklődött szerelmem kedvesen.

– Eléggé eseménytelen. Sőt, ami azt illeti, dögunalmas. A délután nagy részében Markkal kártyáztunk – vigyorgott Charlie, miközben elméjébe bekúszott a kutya visszataszító képe. – Én nyertem, tizenkilenc a héthez. Aztán Billyvel is beszélgettünk telefonon.

A fejében megjelenő jelenetet nem találtam kedvemre valónak: Bellát Jacob mellett látta a nem is oly’ távoli jövőben. Összeszorítottam az állkapcsomat, miközben a kezem ökölbe szorult.

– És hogy van? – kérdezte Bella.

– Jól, jól. Az ízületei rosszalkodnak egy kicsit.

– Ah. Hát az nem jó.

– Meghívott minket a hétvégére – folytatta Charlie. – Arra gondolt, áthívja Clearwateréket és Uleyéket is. Mondhatni, újrajátsszuk a múltkori partit.

Természetesen valahol megértettem Charlie indokait, de sajnos Jacob is a Bellára veszélyes szörnyetegek közé tartozik, akárcsak én.

– Uhh… – nyögött fel Bella. Valószínűleg sejtette, hogy a válaszom egyértelműen nemleges lenne. Hallottam, ahogy feláll az asztaltól és összeszedi a tányérokat, majd megengedi a mosogatóvizet. Nesztelenül melléléptem, és segítettem a törölgetésben.

Felkészültem a legrosszabbra: Charlie és Bella dühére egyaránt.

– Charlie! – szólítottam meg, mikor a nappali felé indult.

– Igen? – értetlenkedett. Fogalma sem volt, mi mondanivalóm lehet a számára.

– Nem tudom, Bella említette-e, hogy a szüleimtől repülőjegyet kapott a születésnapjára, hogy meglátogathassa Renée-t? – kérdeztem szenvtelenül.

Szerelmem kezéből kicsúszott a tányér, amit éppen súrolt, és éles csörömpöléssel landolt a padlón. A mosogatószeres víz szanaszét fröccsent. Charlie továbbra is a lányára meredt. Miközben Bella lehajolt, farkasszemet néztek.

– Bella…?

– Aha, így van.

Charlie hangosan nyelt, a szemei összeszűkültek, ahogy visszafordult felém. Nem értette, mire akarok kilyukadni. Egyelőre.

– Nem, nem említette.

– Hmmm – mormoltam.

– És ez most miről jutott eszedbe? – kérdezte erélyesen.

Vállat vontam. – Csak, mert rövidesen lejárnak. Esme nagyon megbántódna, ha Bella nem használná fel az ajándékát. Nem mintha valaha is szóba hozta volna. – Charlie elmerengett egy pillanatra.

Bella szemrehányóan nézett fel rám.

– Tényleg jó ötlet lenne meglátogatni anyádat, Bella – mondta ki hangosan is, amire gondolt. – Biztos örülne neki. De azért furcsállom, hogy ezt eddig egy szóval sem említetted.

– Megfeledkeztem róla – ismerte be szerelmem. Számomra teljesen nyilvánvaló volt ennek az oka.

– Megfeledkeztél arról, hogy valaki repülőjegyet ajándékozott neked? – kérdezte szigorúan.

– Mmmm – dünnyögte Bella visszafordulva a mosogató felé.

– Ha jól értettem, Edward, azt mondtad, hogy lejárnak – folytatta Charlie. – Hány repülőjegyet vettek Bellának a szüleid? – érdeklődött.

– Neki csak egyet… és egyet nekem is – igazoltam könnyedén, amire már úgyis gyanakodott. Erősen kifújta a levegőt. Az elméjében durva kifejezésekkel illetett.

– Erről szó sem lehet! – kiáltotta.

– Miért? – kérdeztem ártatlanul. – Az előbb még azt mondtad, jó ötlet, hogy Bella meglátogassa az édesanyját! – érveltem.

– Nem mégy vele sehová, ifjú hölgy! – üvöltötte. Bella megfordult, miközben Charlie fenyegetően rámutatott.

– Nem vagyok már gyerek, apu! – mondta dacosan. – És már nem vagyok szobafogságban sem, nem emlékszel?

– De igen, szobafogságban vagy! Ettől a pillanattól kezdve! – jelentette ki Charlie ellentmondást nem tűrően.

– Miért, mit követtem el? – háborodott fel szerelmem.

– Mert én azt mondtam!

– Ugye tisztában vagy vele, hogy már nagykorú vagyok, Charlie? – vetette oda lekezelően.

– Amíg az én házamban laksz, azt teszed, amit mondok! – Bella fagyos pillantással mérte végig.

– Rendben, ha így gondolod. Akarod, hogy már ma este kiköltözzem? Vagy adsz pár napot, hogy összepakoljak?

Charlie még jobban dühbe gurult, arcát vérvörösre festette a méreg.

– Zokszó nélkül viselem a büntetést, ha tényleg tettem valami rosszat, apu, de azt nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy puszta elfogultságból megtilts nekem dolgokat! – folytatta kedvesem szelídebben.

– Elfogultságból… – morogta Charlie az orra alatt.

– Te is nagyon jól tudod: jogom van meglátogatni Anyut a hétvégén. És nyilván nem lenne semmi kifogásod az ellen, ha Alice-szel vagy Angelával mennék.

– Azok lányok – dörmögte.

– Az is zavarna, ha Jacobot vinném magammal?

A név hallatán megfeledkeztem magamról, és erősen összezártam az állkapcsomat. Charlie-nak természetesen tetszett az ötlet.

– Igen. Az is zavarna – ferdített. De Bella átlátott rajta.

– Megrögzött hazudozó vagy, apu!

– Bella…

– Úgy csinálsz, mintha egyenesen Las Vegasba készülnék, hogy revütáncosnő legyek, vagy ilyesmi. Pedig csak Anyut akarom meglátogatni. Pontosan ugyanannyi szülői felügyeleti joga van, mint neked! – érvelt szerelmem.

Felügyeleti joga – nézett Bellára megsemmisítően. – Nem is tudom, kettőtök közül ki gondoskodott kiről? Egyet kellett értenem vele.

– Netán arra célzol, hogy Anyu nem lenne képes vigyázni rám? – Charlie arca válaszul megrándult. – Remélem, sejted, mit szólna, ha ezt megemlíteném neki? – fenyegette Bella.

– Inkább ne! – enyhült meg. – Nem tetszik nekem ez a dolog, Bella – vallotta be kétségbeesetten.

– Semmi okod az aggodalomra.

Charlie égnek emelte a szemét. Az elméjében kezdett megfogalmazódni a kérdés, hogy vajon Bella és én kerültünk-e már testi kapcsolatba. Kedvesem nem is sejtette, hogy az apja a felvilágosítását tervezi. Már előre mosolyogtam a kettőjükre váró kínos pillanatokon.

Bella visszafordult a mosogatóhoz, és leengedte a vizet. – Szóval a leckém készen van, megfőztem a vacsorádat, elmosogattam, és már nem vagyok szobafogságra ítélve. Akkor most elmegyek. Legkésőbb fél tizenegyre itthon vagyok – állította kész tények elé az apját.

– Hová mész? – Charlie újra elvörösödött.

– Még nem tudom – válaszolta. – Mindenesetre tíz mérföldes körzeten belül maradok, rendben?

– Tíz mérföldes körzeten belül – ismételte Charlie szerelmem szavait morogva, majd bevonult a nappaliba. Gondolait a kínos beszélgetésre való felkészülés kötötte le.

– Elmegyünk valahová? – kérdeztem Bellától alig hallhatóan. Felém fordult, a szemei egy árnyalattal sötétebbekké váltak, ajkait összeszorította, és a homlokán megjelent a gondolkodó ránc. Igazán bájosnak hatott, amikor haragudott.

– Igen. Azt hiszem, szeretnék veled négyszemközt beszélni – jelentette ki vészjóslóan.

 

Egy szót sem szólt, amíg be nem ültünk az autóba és kívül nem kerültünk Charlie hallótávolságán.

– Hát ez meg mi volt? – kérdezte élesen.

– Tudom, hogy szeretnéd látni édesanyádat, Bella, sokszor beszélsz róla álmodban. És úgy tűnt, mintha aggódnál érte – tártam fel előtte az indokaim egy részét.

– Valóban?

Bólintottam. – De világos, hogy túl gyáva vagy ahhoz, hogy alkudozni kezdj Charlie-val, gondoltam, közbenjárok az érdekedben – próbáltam hatni az önérzetére. Nem mondhattam el neki a teljes igazságot, nem állt szándékomban ráijeszteni. A nőstény az én hibámból üldözi, nekem pedig meg kell óvnom Őt.

– Még, hogy közbenjártál! Odalöktél egyenesen a cápák közé! – mondta szemrehányóan.

– Nem hinném, hogy veszélyben forogtál volna – fintorogtam. Túlzásnak tartottam rettegett ragadozókhoz hasonlítani a rendőrfőnököt.

– Mondtam neked, hogy nem akarok összeveszni Charlie-val!

– Senki nem kívánta, hogy összevessz vele. – Megsemmisítő pillantást vetett rám.

– Nem tudok uralkodni magamon, amikor elkezd így parancsolgatni, mint most is, ilyenkor előtörnek a lázadó kamasz ösztöneim – durcáskodott szerelmem.

– Erről viszont én igazán nem tehetek – nevettem. A szemem sarkából láttam, hogy engem néz, és próbál rájönni a mögöttes szándékaimra. Úgy tettem, mintha észre sem venném.
A veszély elhárult. Egy időre – állapítottam meg magamban, miközben a mellettünk elvonuló tájat tanulmányoztam.

– Ennek a hirtelen támadt utazhatnékodnak Floridába nincs véletlenül köze Billy hétvégi partijához?

Éreztem, ahogy az arcvonásaim megkeményednek. – Az égvilágon semmi. Nem számít, hogy hol vagy, itt vagy a világ másik végén, se így, se úgy nem engednélek el – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Kedvesem szorosan összezárta az ajkait. Mély levegőt vettem, és igyekeztem könnyedebb hangnemet megütni.

– Szóval mit szeretnél csinálni ma este? – kérdeztem.

– Nem mehetnénk át hozzátok? Ezer éve nem láttam Esmét. – A válaszát hallva elmosolyodtam.

– Esme örülni fog. Különösen, ha meghallja, mit fogunk csinálni ezen a hétvégén. – Bella felnyögött, amit a megadás jelének vettem.

 

Esme valóban el volt ragadtatva az ötlettől, hogy felhasználjuk a jegyeket, ahogy előre sejtettem. Miután Carlisle-lal üdvözölték Bellát, magunkra hagytak minket a nappaliban Alice-szel és Jasperrel. Rosalie és Emmett házon kívül élvezték egymás társaságát.

– Bella, Bella! – szökdécselte körül a húgom.

– Sziasztok! – köszönt szerelmem.

Elmondtad neki? Ugye elmondtad neki? – A bosszantó kis törpe gondolatai szinte ugrándoztak az elmémben. A pillantásunk észrevétlenül találkozott. – Hát persze. Tudtam. Miért nem hallgatsz az okosabbra? De majd meglátod, mit fog szólni, ha megtudja – vetítette előre a várható jövőt.

– Sakkozunk, bátyó? – villant meg ravaszul a szeme.

– Persze – egyeztem bele, mert kíváncsi voltam, mire készül.

Ha én nyerek, beszámolsz neki! – mosolyodott el, mikor elfoglaltuk a helyünket a táblánál egymással szemben.

Elszántan bólintottam. – Korábban kell felkelnie, hogy engem csőbe húzzon! – vigyorogtam sejtelmesen.

Huszár D4-re – hallottam meg a következő lépését a fejemben.

Két és fél perccel a kezdés után Alice egy csuklómozdulattal fellökte a királyát, és megadta magát. Elégedetten dőltem hátra a székben. Az utazásunk valódi oka titokban maradhat Bella előtt. Ezután ő sakkozott Jasperrel. Alice-szel mindketten mulatságosnak tartották, ahogy szerelmem a figurákra összpontosít, és megkísérli a lehetetlent: győzelmet aratni egy vámpír logikája felett.

 

 

 

***

 

 

 

– Jobb, ha most nem jössz be! – mondta határozottan, amikor leparkoltam a feljárón a járőrkocsi mögött. A házban még égett a villany. – Csak olaj lenne a tűzre.

– A gondolatai viszonylag nyugodtak – tréfálkoztam, miközben igyekeztem elrejteni a mosolyomat.

– Viszlát később! – búcsúzott morcosan. Felnevettem, és lágy csókot leheltem a hajába.

– Jövök, amint Charlie horkolni kezd – ígértem.

Megvártam, amíg belép a bejárati ajtón, majd indítottam. Nem vártam meg, hogy a rend őre hogyan tart felvilágosító órát nagykorú lányának. Bella valószínűleg így is dühös lesz rám, amiért nem figyelmeztettem. A bűnömet nem tetéztem azzal, hogy még ki is hallgatom a beszélgetésüket.

Hazavittem a Volvót, és mivel volt még egy szűk órám, amíg Charlie nyugovóra tér, gondoltam, elejtek néhány szarvast. Beálltam a garázsba, majd berohantam az erdőbe.

Mikor az első állattal végeztem, megcsörrent a telefonom. – Igen, Alice? – emeltem a fülemhez a mobilomat.

– Bella mindjárt indul La Push-ba a vérfarkashoz – hadarta sebesen.

Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne roppantsam össze a készüléket. – De épségben hazaér, ugye? – kérdeztem ingerülten.

– Nem tudom megmondani, Edward – csüggedt el.

– Indulok! – zártam le a beszélgetést.

Őrült módjára rohantam a Swan-ház felé. Megkönnyebbültem, mikor láttam, Bella furgonja még a helyén van. Észrevétlenül léptem a motorháztetőhöz, majd miután felnyitottam, egy mozdulattal kirántottam a gyújtókábelt. Ahogy visszacsuktam, hallottam, hogy szerelmem lefelé rohan a lépcsőn.

– Ugye, nem baj, ha még ma este leszaladok Jake-hez? – kérdezte zihálva. – Nem maradok sokáig.

– Persze, kölyök, menjél csak! Semmi gond! Maradj, ameddig jól esik! – válaszolta Charlie. Gondolatban elégedetten nyugtázta, hogy atyai jó tanácsa célt ért.

– Kösz, apu! – kiáltotta Bella, majd megláttam, ahogy a kocsi felé siet. Néhányszor hátra pillantott. Úgy tűnt, fél, hogy megakadályozom az elhatározásában.

Megértettem, hogy Jacob fontos neki, és nem hibáztattam. Egyiküket sem. Ha Alice garantálni tudta volna, hogy épségben hazatér, akkor valószínűleg nem ülnék itt a sötétben a leleplezésére készülve. Nem vett észre, amikor beszállt az autóba, én pedig nem mozdultam. Ráadta a gyújtást, de a motor nem indult, majd újra próbálkozott. Ekkor óvatosan előredőltem.

– Hah! – Bella arca rémültnek látszott.

– Alice felhívott – adtam meg a választ ki nem mondott kérdésére, miközben a gyújtókábelt tanulmányoztam. – Nagyon ideges lett, amikor úgy öt perccel ezelőtt a jövőd teljesen eltűnt a szeme elől. – Bella szemei vészesen kikerekedtek. – Azért, mert Alice a farkasokat nem látja, tudod – folytattam ugyanolyan lágyan. – Erről megfeledkeztél? És ha hagyod, hogy a sorsod összefonódjon a farkasokéval, akkor te is eltűnsz. Ezt persze, nem tudhattad, világos. De azt talán megérted, hogy miért… nyugtalanít engem ez a dolog. Alice csak annyit látott, hogy eltűnsz, még azt sem tudta megmondani, hogy hazatérsz-e majd, vagy sem. A jövőd ködbe veszett a számára, akárcsak a falkáé. Mi sem tudjuk, mi lehet ennek az oka… Talán valami velük született, természetes védekező mechanizmus? – magyaráztam tovább, mintha csak magammal beszélgetnék. Tisztában voltam vele, hogy Bellát jelenleg cseppet sem érdekli, hogy Alice hogyan látja a farkasokat. De szóval akartam tartani, és biztosítani, hogy nem haragszom rá. – Ez nem túl valószínű, mert én például minden nehézség nélkül tudok olvasni a gondolataikban. A két Blackében legalábbis. Carlisle-nak van egy elmélete: szerinte az lehet az oka, hogy a farkasok egész életét az átváltozásaik uralják. Amikor átváltoznak, az sokkal inkább a körülményekre adott ösztönös reakció, mintsem szabad elhatározás eredménye. Teljeséggel kiszámíthatatlanok. Abban a pillanatban, amikor alakot váltanak, igazában nem is léteznek. Így nincsenek a jövendőben sem.

Bella teljes csendben hallgatta végig a gondolatmenetemet, miközben magamon éreztem szúrós tekintetét.

– Időben össze fogom szerelni az autódat, hogy odaérj az iskolába, ha netán úgy döntesz, hogy holnap a saját kocsiddal akarsz menni – ígértem egy perccel később. Összeszorította az ajkait, mint pár órával ezelőtt a Volvóban, kihúzta a slusszkulcsot a helyéről, majd kiszállt.

– Csukd be az ablakodat, ha ma éjszaka nem akarsz látni! Meg fogom érteni – suttogtam lemondóan, mielőtt becsapta volna az ajtót. Némán figyeltem, ahogy dühös léptekkel a ház felé tart.

– Mi baj? – kérdezte tőle Charlie, mikor beért az előszobába.

– Az a rohadt kocsi nem indul! – mérgelődött szerelmem. A dühe egyértelműen nekem szólt.

– Akarod, hogy megnézzem?

– Nem. Majd reggel újra megpróbálom.

– Elviheted az én kocsimat, ha akarod – ajánlotta fel a járőrkocsit.

– Nem. Fáradt vagyok – válaszolta Bella legnagyobb megkönnyebbülésemre. – Jó éjt!

Kiszálltam a kocsiból, és vártam, mi történik, amikor felér a szobájába. Láttam, ahogy az ablakhoz lép, és egy határozott mozdulattal bezárja.

Elöntött az üresség, semmi voltam nélküle. De a következő pillanatban szélesre tárta rögtönzött bejáratomat.

Talán mégiscsak megbocsát nekem. – Mélyen felsóhajtottam.

Bella ellépett az ablaktól, mikor beugrottam rajta. Óvatosan közeledtem felé; tisztában voltam vele, hogy még mindig dühös rám.

– Sajnálom – suttogtam lágyan, és így is gondoltam. Jacob mellette volt, amikor én magára hagytam. Ha ő nincs, talán Bella már nem élne. De visszajöttem. Mostantól az én feladom megvédeni, még Jacob Blacktől is.

– Én is – jelentette ki dacosan.

– Bella, nem engedhetlek a közelébe! Nem tehetem – sóhajtottam kétségbeesetten, miközben megtorpantam.

A pillantása megenyhült; megforgatta a szemeit, majd mély levegőt vett. – Jake nem veszélyes – mondta, minden egyes szót külön kihangsúlyozva.

– Egy fiatal vérfarkas igenis veszélyes! – A hangom ingerültebbé vált; egy pillanatra megfeledkeztem magamról.

Ott álltunk egymással szemben, arra várva, hogy egyikünk feladja, de túl makacsnak bizonyultunk mindketten. Reméltem, hogy egy perccel később rádöbbenek, az egészet csak képzeltem. Ha képes lettem volna álmodni, akkor sem fordult volna meg a fejemben, még a legmerészebb rémálmomban sem, hogy az első komolyabb vitánkat Jacob Black miatt folytatjuk le. Bellát ismerve nem ez lesz az utolsó nézeteltérésünk az ügyben, de ebben a pillanatban csak arra vágytam, hogy átölelhessem, megkísérelve a lehetetlent: kitörölni elmémből annak az átkozott kutyának még a puszta gondolatát is.

Tétován léptem közelebb, miközben átfogtam a derekát. – Bella, én nem akarlak elszakítani a barátodtól, csak meg akarlak védeni. – A kezemmel végigsimítottam selymes arcbőrén.

– Tudom, de ahogy te is mondtad, ő a barátom – sóhajtotta fájdalmasan, amitől úgy éreztem, halott szívem összeszorul. Megadóan a mellkasomra hajtotta a fejét, jelezve, hogy mára lezártnak tekinti a vitát. Hosszú percekig csak öleltük egymást, mintha soha nem akarnánk elengedni a másikat.

Nem akartam szomorúnak látni Őt, akár a csillagokat is a lába elé helyeztem volna, ha ezzel boldoggá tehetem. De nem adhattam meg neki, amire vágyott, nem hagyhattam, hogy veszélybe sodorja magát.

Charlie lépteinek hangja lassan kúszott be az elmémbe, ahogy ráérősen felfelé sétált az emeletre. Finoman eltoltam magamtól szerelmemet, miközben a derekát még mindig átfogtam.

– Charlie – suttogtam halkan, majd eltűntem a gardróbszekrényben.

Bella futó pillantást vetett rám, majd felkapta a piperetáskáját, és kiviharzott a fürdőszobába.

A percek csigalassúsággal teltek, és féltem, hogy a feszültség szikrája újra fellobbanthatja a vitát, amíg várok rá. Ha Jacob Black normális, egyszerű ember lenne, akkor nehezen, de lemondanék Bella szerelméről. De sajnos nem az! Valószínűleg én vagyok ettől a legboldogtalanabb. Ha nyugodt szívvel rábízhatnám Őt, akkor nem kellene hozzám hasonló szörnyeteggé tennem egy ilyen csodálatos lényt, mint Bella. Ő engem akar, a jéghideg, márványbőrű, lelketlen vámpírt, és én mellette maradok, amíg ez a kívánsága.

Kínzó gondolataim tengeréből szerelmem illata szakított ki, mely jóleső, gondtalan boldogsággal árasztotta el az érzékeimet. Mozdulatlanul feküdtem az ágyán. Miközben közelebb lépett, a tekintetünk összeforrt. Bebújt a takaró alá, szorosan az oldalamhoz fészkelve magát. Védelmezően átöleltem, és alig hallhatóan dúdolni kezdtem az altatódalát.

– Találkoznom kell Jacobbal! Muszáj – mormolta, mielőtt belépett az álmok országának kapuján.

– Aludj, kedvesem! – hagytam rá, lágy csókot lehelve a hajába.

Jacob Black kellemetlen mellékhatása az én majdnem végzetes baklövésemnek. El kell viselnem, mint Bella legjobb barátját. Ők ketten semmiben sem hibásak. Nem is féltékenységből akarom távol tartani a fiútól, hanem mert kiszámíthatatlan és veszélyes. Bella tökéletesen tisztában van az indokaimmal, ahogy én is az övéivel, de ez semmin sem változtat!

 


[*] Emily Brontë: Üvöltő szelek; fordította: Borbás Mária

 

{lang: 'hu'}
2 hozzászólás
  1. Stiga szerint:

    Szia!

    Írok ide is. :)

    A vége az egyik kedvencem a történetből, mikor Bella csukogatja-nyitogatja az ablakot. Ott nagyon tetszenek Edward gondolatai, az elkeseredettség. Talán itt jön ki először a legjobban, hogy Jacob milyen fontos helyet is foglal el Bella életében. Hogy közéjük állhat még a fiú. És ezt talán érzi Edward is, mint egy fenyegető árnyékot. Csak itt még nem fogja fel, hogy nem csak Bella épsége miatt aggódik, hanem más miatt is…

    P: Stiga _@/”

    • Aby szerint:

      Szia!

      Emlékszem, mennyire örültem neki, hogy az ablak csukogatás-nyitogatást majdnem megkönnyezted. :D
      Szerintem Edward eleinte tényleg csak Bella biztonsága érdekében igyekszik távol tartani a fiútól, aztán már az egészet erre fogja. Sokáig tart, amíg leesik neki, hogy valójában féltékeny. De mint tudjuk, a pasiknak nehéz a felfogásuk. xD
      A fiú még rengeteg bonyodalmat fog okozni; olyat is, amire Bella még legmerészebb rémálmában sem gondolna… Nyugodtan félre lehet érteni. :P

      Köszi a véleményt! :) Örülök, hogy tetszett! :)

      Pussz:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

Szólj hozzá!