2015. április 05.

hit

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves, szerető édesanya. Éppen a családtagok karácsonyi zoknijait rendezgette a kandalló feletti szögeken, amikor kislánya odaszaladt hozzá.

– A tiédről se feledkezz meg, anya! – szólt fülig érő szájjal.

Charlotte-ot, ahogy megfogta a felé nyújtott ütött-kopott lábbelit, megrohanták az emlékek. Meghatódva nézett bele Susan hatalmas, kék szemeibe.

– Szeretnél hallani egy történetet? – kérdezte mosolyogva a kislánytól.

– Persze! – kiáltotta Susan.

Charlotte a fotelhez lépett, ölébe vette gyermekét, és belekezdett a mesébe.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy karácsony este. Hat éves voltam, pontosan annyi, mint te most. A nagymamával felakasztottuk a zoknijainkat a kandalló fölé, ahogy az előbb veled is. Aztán ágyba parancsolt. – Charlotte játékos szigorral lenézett a kislányra, aki őszinte kíváncsisággal figyelte a történetet. – Szót fogadtam, de sehogy sem akart álom jönni a szememre. Egyszer csak zajt hallottam odalentről. Kibújtam a takaró alól, és elindultam a nappali felé. A lépcsőről láttam az ünnepi fénybe öltözött karácsonyfát, a kandallóban izzó parazsat. Újra motoszkálást hallottam, és szinte kettesével szedtem lefelé a fokokat. Gondoltam, biztosan a Télapó az. – Susan közelebb hajolt édesanyjához, nehogy lemaradjon valamiről. – Az egyik kandalló előtti fotelben valóban ült valaki. A kezében egy odakészített süteményt tartott.

– És tényleg ő volt az? – bukott ki a kérdés a kislányból.

Charlotte elmosolyodott, és kinézett a hóesésbe.

– Igen – válaszolta halkan. – Ő volt az.

Susan szemei hatalmasra nyíltak a csodálkozástól.

– Meséld tovább! – kérlelte édesanyját.

– Lassan megkerültem a fotelt – folytatta Charlotte –, és ott álltam szemben a Télapóval. Épp belekortyolt a tejébe, amikor találkozott a tekintetünk. Vadul köhögni kezdett meglepetésében. Megkérdezte, hogyhogy még nem alszom. A jó gyerekeknek ilyenkor már ágyban a helyük. Elmagyaráztam neki, hogy nem tudtam elaludni. Tudod, mit mondott erre? – súgta bizalmasan a kislánynak.

– Mit?

– Azt, hogy akkor jól véssem az emlékezetembe ezt a pillanatot. Különleges dolog, hogy láthattam őt. Sokan ugyanis azt sem veszik észre, ami az orruk előtt van.

Susan jelentőségteljesen az orra hegyéhez érintette mutatóujját, majd távolabbról is megszemlélte. Édesanyja elmosolyodott, azután így folytatta:

– Megkérdeztem, miért láthatom. Azt felelte, azért, mert még van hitem. Sose feledd, Charlotte, mondta, körülöttünk csodák történnek. De ahhoz, hogy megláthassuk őket, hinnünk kell. Ezután felállt, és megtöltötte a zoknimat csokoládéval és ajándékokkal.

Susan erősen elgondolkodott a hallottakon. Akkor még nem értette a történet valódi tanulságát. Viszont amikor sok-sok évvel később ő is elmesélte, már tudta.

 

Nyomtatásban megjelent a Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központ gondozásában Az én mesém 6 című válogatáskötetben 2013 őszén.

{lang: 'hu'}
Szólj hozzá!