
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, egy Vihar-erdő nevű hely. Vihar-erdő Szélvárost és Napfényvárost választotta el egymástól. Szélváros lakói, a felhők hittek a legendákban, amik Napfényváros szivárványos, gyönyörű virágos rétjeiről szóltak. A legbátrabbak megpróbáltak átjutni a baljós rengetegen, hogy a túloldalon megpillanthassák őket, de ez idáig még egyikük sem tért vissza.
Egy nap, mikor Foszlány, a kis felhőlány vidáman játszott a fakó színű földeken, két bátyja az erdő szélen múlatta az időt. Szürke és Gomoly minden csínyben benne volt, és a kishúgukat is rendszeresen megtréfálták. Most is éppen valami turpisságon törték a fejüket.
– Úgysem mersz bemenni az erdőbe! – erősködött Gomoly.
– Már hogyne mernék? – válaszolta sértődötten Szürke.
Foszlány rémülten fordult a testvéreihez, amikor meghallotta, miről beszélgetnek.
– Apa megtiltotta, hogy bemerészkedjetek az erdőbe! Olyan sokan nem jöttek vissza… – A felhőlány szemébe könnyek gyűltek a gondolatra, hogy elveszítheti a testvéreit.
Gomoly és Szürke egymásra mosolyogtak. A következő fuvallattal mindketten eltűntek. Foszlány kétségbeesetten kapkodta a tekintetét ide-oda, de a bátyjait sehol sem látta.
– Merre vagytok? Gomoly, Szürke?
Az erdőszéli fa mögül kikukucskált az egyik fiú. Foszlány odareppent, de mire odaért, a testvére eltűnt. Aztán egy másik fa mögött Gomolyt vélte felfedezni, de ott sem talált senkit. A következőnél megint Szürkét látta, de az is csak káprázat volt.
A testvérei egyre beljebb és beljebb csalták az erdőbe. Mire Foszlány ráeszmélt, milyen messze elkószáltak otthonról, már késő volt: a Viharboszorkány ott állt előtte. Egyáltalán nem olyan volt, mint a mesében. Nem viselt szakadt, piszkos rongyokat, a haja sem úgy állt, mint a szénaboglya, és bibircsókok sem éktelenkedtek az arcán. Hosszú, lenszőke haja szinte a földig ért, csillogó, záporfényű ruháját esőcseppek díszítették. Szemeibe a tiszta égbolt és a viharszürke fellegek színei vegyültek. Gyengéd tekintettel nézett le Foszlányra, akinek a bátyjaival együtt elakadt a lélegzete a gyönyörű boszorkány láttán.
– Azért jöttél, hogy megtedd a nagy utat – mondta a nő teljes meggyőződéssel.
– Én… csak eltévedtem – tiltakozott Foszlány bátortalanul.
A boszorkány elmosolyodott, aztán hirtelen megpördült a tengelye körül. A lány bátyjainak esélyük sem volt megszólalni.
A vihar iszonyatos erővel csapott le az erdő felett, Foszlányt szinte elsodorták az esőfelhők. Ekkor vette észre, hogy a színe megváltozott: koszos, egészen sötétszürke lett. Hirtelen erősnek és legyőzhetetlennek érezte magát. Az ösztöneire hagyatkozott, engedte, hogy a szél vezesse, messzire vigye és megsúgja neki, mit kell tennie. Megrázta apró fodrait, és ezzel záport bocsátott a sosem látott földekre. Érezte a szabadságot, a végtelen eget, és mindenfelé villámokat szórt örömében.
Amikor elült a vihar, Foszlány visszanyerte régi önmagát; újra fehér fodrosan úszott az égen. A szíve megtelt boldogsággal, ahogy megpillantotta a legendából jól ismert szivárványt, amely annál is szebb volt, mint képzelte. Lenézett az alatta elterülő, tarka virágokkal teli rétre, ahol egy kislány épp a felhőket figyelte. Foszlány kedvesen rámosolygott, és a lány visszamosolygott rá.
– Bárcsak a testvéreim is láthatnák mindezt – sóhajtotta bánatosan.
– Azt hitted, minket kihagyhatsz ebből a kalandból? – hallotta meg Gomoly és Szürke dorgáló hangját.
Foszlány nem hitt a szemének: a bátyjai hatalmasabbak és szebbek voltak, mint valaha.
Attól kezdve együtt úsztak az égen és fedeztek fel ismeretlen, gyönyörű tájakat.
Kedves Henrietta! (Heni?)
Először is gratulálok a mesédhez, első olvasásra beleszerettem, s rögtön tudtam, hogy ez lesz az, amit lerajzolok! Nagyon örülök, hogy tetszett neked a rajzom! A képet én is kitettem a blogomra (még csak most induló nagyon kis kezdő blog), s belinkeltem hozzá a gyönyörű mesédet.
A mesefesztivállal kapcsolatban viszont “érdekes” dolgok történtek velem a héten. Hétfőn derült ki, hogy első helyezést értem el (nem kaptam meghívót a díjátadóra), szerdán pedig az, hogy tévedés történt, és egyáltalán nem értem el semmilyen helyezést. Nem nagyon értem én ezt az egészet, de ha kíváncsi vagy a részletekre, szívesen elmesélem, hátha ketten könnyebben összerakjuk a részleteket.
Még egyszer gratulálok a mesédhez, azt hiszem, ezentúl a rendszeres olvasóid közé számíthatsz!
Üdv: Nóra
Kedves Nóra!
Ha megkérhetlek, maradhatnánk az Abynél?
A Henriettát szeretem, de a Henit ki nem állhatom.
Amióta megvan a becenevem (Aby), azóta, ahol és amikor csak tehetem, azt használom. 
Nagyon örülök, hogy beleszerettél a mesémbe.
Annál is inkább, mert életemben először írtam ilyet.
Benéztem a blogodra, és imádom!
Ne szerénykedj, szerintem szuper kis blog lett.
Köszönöm szépen, hogy linkelted a mesémet. Nagyon büszkévé tettél a rajzoddal.
Gratulálok hozzá, egyszerűen lélegzetelállítóan gyönyörű. 
A történtekkel kapcsolatban: tényleg “érdekes”, amit leírtál.
A díjátadón, amikor megnéztük az illusztrációkat, akkor a rajzod mellett szerepelt, hogy I. helyezést értél el. A bemondásra már nem emlékszem, hogy mondták volna a neved, mert annyi helyezettet hirdettek a különböző kategóriákban, hogy csoda volt követni…
Nyugodtan keres meg e-mailben (az oldalsávban megtalálod a boríték ikonra kattintva
), hogy kibogozhassuk a szálakat. Egyébként Facebookon is próbáltalak megkeresni, ha gondolod, jelölj be! 
A kavarodás ellenére én is gratulálok neked ehhez a csodálatos illusztrációhoz, nekem hatalmas örömet okoztál vele!
Üdv.:
Aby < (@ˇvˇ@)>
Szuper. Nagyon szimpatikus mese. Kár, hogy itt nincs megosztás gomb, de sikerült megoldani.
Szia, Eyn!
Örülök, hogy tetszett.
Most már van megosztás gomb is. 
Köszönöm a véleményt!
Aby < (@ˇvˇ@)>