Veloz Nóra alkotása

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, egy Vihar-erdő nevű hely. Vihar-erdő Szélvárost és Napfényvárost választotta el egymástól. Szélváros lakói, a felhők hittek a legendákban, amik Napfényváros szivárványos, gyönyörű virágos rétjeiről szóltak. A legbátrabbak megpróbáltak átjutni a baljós rengetegen, hogy a túloldalon megpillanthassák őket, de ez idáig még egyikük sem tért vissza.

Egy nap, mikor Foszlány, a kis felhőlány vidáman játszott a fakó színű földeken, két bátyja az erdő szélen múlatta az időt. Szürke és Gomoly minden csínyben benne volt, és a kishúgukat is rendszeresen megtréfálták. Most is éppen valami turpisságon törték a fejüket.

– Úgysem mersz bemenni az erdőbe! – erősködött Gomoly.

– Már hogyne mernék? – válaszolta sértődötten Szürke.

Foszlány rémülten fordult a testvéreihez, amikor meghallotta, miről beszélgetnek.

– Apa megtiltotta, hogy bemerészkedjetek az erdőbe! Olyan sokan nem jöttek vissza… – A felhőlány szemébe könnyek gyűltek a gondolatra, hogy elveszítheti a testvéreit.

Gomoly és Szürke egymásra mosolyogtak. A következő fuvallattal mindketten eltűntek. Foszlány kétségbeesetten kapkodta a tekintetét ide-oda, de a bátyjait sehol sem látta.

– Merre vagytok? Gomoly, Szürke?

Az erdőszéli fa mögül kikukucskált az egyik fiú. Foszlány odareppent, de mire odaért, a testvére eltűnt. Aztán egy másik fa mögött Gomolyt vélte felfedezni, de ott sem talált senkit. A következőnél megint Szürkét látta, de az is csak káprázat volt.

A testvérei egyre beljebb és beljebb csalták az erdőbe. Mire Foszlány ráeszmélt, milyen messze elkószáltak otthonról, már késő volt: a Viharboszorkány ott állt előtte. Egyáltalán nem olyan volt, mint a mesében. Nem viselt szakadt, piszkos rongyokat, a haja sem úgy állt, mint a szénaboglya, és bibircsókok sem éktelenkedtek az arcán. Hosszú, lenszőke haja szinte a földig ért, csillogó, záporfényű ruháját esőcseppek díszítették. Szemeibe a tiszta égbolt és a viharszürke fellegek színei vegyültek. Gyengéd tekintettel nézett le Foszlányra, akinek a bátyjaival együtt elakadt a lélegzete a gyönyörű boszorkány láttán.

– Azért jöttél, hogy megtedd a nagy utat – mondta a nő teljes meggyőződéssel.

– Én… csak eltévedtem – tiltakozott Foszlány bátortalanul.

A boszorkány elmosolyodott, aztán hirtelen megpördült a tengelye körül. A lány bátyjainak esélyük sem volt megszólalni.

A vihar iszonyatos erővel csapott le az erdő felett, Foszlányt szinte elsodorták az esőfelhők. Ekkor vette észre, hogy a színe megváltozott: koszos, egészen sötétszürke lett. Hirtelen erősnek és legyőzhetetlennek érezte magát. Az ösztöneire hagyatkozott, engedte, hogy a szél vezesse, messzire vigye és megsúgja neki, mit kell tennie. Megrázta apró fodrait, és ezzel záport bocsátott a sosem látott földekre. Érezte a szabadságot, a végtelen eget, és mindenfelé villámokat szórt örömében.

Amikor elült a vihar, Foszlány visszanyerte régi önmagát; újra fehér fodrosan úszott az égen. A szíve megtelt boldogsággal, ahogy megpillantotta a legendából jól ismert szivárványt, amely annál is szebb volt, mint képzelte. Lenézett az alatta elterülő, tarka virágokkal teli rétre, ahol egy kislány épp a felhőket figyelte. Foszlány kedvesen rámosolygott, és a lány visszamosolygott rá.

– Bárcsak a testvéreim is láthatnák mindezt – sóhajtotta bánatosan.

– Azt hitted, minket kihagyhatsz ebből a kalandból? – hallotta meg Gomoly és Szürke dorgáló hangját.

Foszlány nem hitt a szemének: a bátyjai hatalmasabbak és szebbek voltak, mint valaha.

Attól kezdve együtt úsztak az égen és fedeztek fel ismeretlen, gyönyörű tájakat.

Unokahúgom, Czigány Alexa rajza