2011. február 11.

akitaszitottgyermek

A karjaimban tartottam ezt az apró életet. A gyönyörű gyermeket, a szerelmünk gyümölcsét.

Ártatlanul kellett volna erre a világra érkeznie, de már most vezekelnie kell a mi bűneinkért.

Békésen szendergett, mit sem sejtve a rá váró megpróbáltatásokról. A szemeim megteltek könnyel, ahogy pirospozsgás arcocskáját fürkésztem. Az angyalkönnycsepp, a szikrázó harmat rácsöppent a fehér selyempólyára, melyet magam készítettem el gondosan, hogy megóvhassam a kislányomat.

Ő az én méhemnek a gyümölcse… akármi is az édesapja… – sóhajtottam gondolatban.

Erről ő nem tehet, nem az ő hibája. Csak mi vétettünk az ősi törvény ellen – én és az apja –, neki nem szabadna emiatt bűnhődnie.

– Nem viheted el őt – suttogtam elgyötörten a mögöttem álló sötét árnynak.

– Jobb helyen lesz az alvilágban – válaszolta Talbot önelégülten, közelebb lépve hozzánk.

– Olyan gyönyörű. Egy ilyen szépség nem lehet gonosz – mondtam reményteli hangon, tudva, hogy belé is szorult némi jóság.

Talbot akármennyire is nem akarta bevallani magának, akárhogy is rejtegette, én megláttam benne a fényt. Ez lett a vesztem.

Egy angyal nem szerethet bele egy démonba; ez a legnagyobb, a legősibb bűn, amit csak elkövethet. Ezért megfosztják a szárnyaitól, és örök kárhozatra ítélik a menny és a pokol közötti semleges területen, a Földön, az emberek világában.

Tisztában voltam a következményekkel, de nem tudtam ellenállni az ismeretlen démonnak, aki az első percben rabul ejtette a szívemet.

 

Őrjáraton voltam a Földön, és a társam, Muriel, akivel érkeztem, előttem repült, mikor Talbot elkapott. Mindig kettesével küldtek minket felderítésre, elővigyázatosságból, hiszen a démonok sosem támadtak a fajtánkra egyedül. Egyetlen angyal pedig képtelen két, esetleg három pokolfajzattal szembeszállni.

Figyelmetlenek és tapasztalatlanok voltunk. Mióta megkaptuk a szárnyainkat, ez volt az első alkalom, hogy egyedül elengedtek minket. Talbot pedig messziről megérezte a kiszolgáltatottságunkat.

Valójában nem állt szándékában vadászni, de amikor meglátott minket, nem tudott ellenállni a kísértésnek.

Erős karja a derekam köré fonódott, az ütés erejétől – ahogy nekem csapódott kemény, edzett teste – megszédültem egy pillanatra. Magával rántott, s arra eszméltem, hogy szélsebesen zuhanunk a föld felé.

Próbáltam kiszabadulni, de erősebb volt nálam. Fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Egész testemben reszkettem, de igyekeztem visszanyerni a lélekjelenlétemet.

A démonokat a jóságunkkal és a tisztaságunkkal vagyunk csak képesek legyőzni. Ha egy ilyen pokoli teremtmény belenéz egy angyal szemébe, akkor a bűverejű, ártatlan, zafírként ragyogó szemek egy pillanatra megbabonázzák, ami elegendő idő ahhoz, hogy az angyal elmenekülhessen.

Talbot zuhanás közben előre meredt, esélyem sem volt rá, hogy megbűvöljem. Az arcizmai megfeszültek, mindenre elszánt gonosztevőnek tűnt, aki csak arra vár, hogy földet érjünk, és végezhessen velem.

De ekkor történt valami… Fogalmam sincs, mi vehette rá, hogy egyenesen a szemembe nézzen, de megtette.

Összeszedve minden bátorságomat, ráemeltem a tekintetemet, megteremtve a végzetes szemkontaktust.

Döbbenten ébredtem rá, hogy az ő szemei tisztább ékkövekként ragyognak az enyémeknél. Abban a töredéknyi másodpercben megpecsételődött mindkettőnk sorsa…

A félelem, amit a pokolfajzat hozzám simuló testének közelsége kellett volna, hogy kiváltson belőlem, tovatűnt abban a pillanatban. Biztonságban éreztem magam a karjaiban, mintha engem babonáznának meg.

A vasszorítás enyhült a derekam körül. Talbot a tiszta, ártatlan tekintetének bűvkörébe vonta az enyémet. Különleges béke járta át a lelkemet ennek a pokolfajzatnak a pillantása révén.

Így kezdődtek titkos földi találkáink, melyekről csak Muriel tudott. Néhány emberi nappal ezelőtt pedig beteljesedett nászunkból megszületett Marion.

 

– Add át a gyermeket, Gaia! – nyújtotta felém a karját Talbot.

Szemei hideg, kék gyémántként szikráztak, de én láttam a fájdalmat és a gyötrődést bennük.

Ekkor egy különös gondolat futott át az elmémen.

– Hagyjuk itt! – suttogtam fájdalommal teli hangon.

– Ezt nem gondolhatod komolyan.

– De igen – válaszoltam elszántan, miközben belenéztem a démon angyali szemeibe.

– Mégis…

– Van egy idős házaspár – vágtam a szavába –, akiknek nem lehet gyermekük, ők biztosan szeretettel nevelnék fel őt.

Talbot rövid tétovázás után határozatlanul bólintott.

 

Különös hangulat fogadott a mennyek birodalmában. Muriel szánakozó arca halálra rémített.

– Tekla beszélni szeretne veled – nézett rám bűnbánóan.

– Rendben – válaszoltam, mialatt megremegtem a félelemtől.

– Gyermekem – hallottam meg édesanyám selymesen lágy hangját.

– Anyám – hajtottam meg a fejemet tiszteletem jeléül.

– Mit tettél? – sóhajtotta elgyötörten.

Abban a pillanatban tudtam, minden elveszett. Képtelen lennék tagadni; az angyalok nem képesek a hazugságra.

– Anyám, én… – kezdtem volna magyarázkodni, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék.

– A Teremtő el akarja pusztítani őt – mondta alig hallhatóan, miközben szemeiben könnyek csillogtak.

– Nem – hőköltem hátra. – Nem! – sikoltottam kétségbeesve.

– Engem küldött, hogy felajánljam neked a választást: feláldozod a gyermek életét, vagy lemondasz a szárnyaidról, és ezután földi életet élsz – adott ultimátumot az angyalok angyala.

Igyekeztem higgadtan végiggondolni a hallottakat, mialatt egy kérdés fogalmazódott meg bennem.

– Ha lemondok az itteni létről, akkor emberként felnevelhetem Mariont? – tudakoltam alázatosan.

– Azt hiszem, ennek nincs semmi akadálya – válaszolta halványan mosolyogva.

– Akkor úgy vélem, egyértelmű a döntésem.

 

Hirtelen az idős házaspár kertjében találtam magam. Hűvös, őszi idő volt, a szél szelíden simogatta az arcomat a lenyugvó nap fényében.

Bizonytalanul léptem a bejárati ajtóhoz, majd bátortalanul megnyomtam a csengőt.

– Jó estét! Miben segíthetek? – kérdezte az öreg hölgy barátságosan, karján az én Marionommal.

– Jó estét! – köszöntem udvariasan.

Tanácstalanul toporogtam a verandán, nem tudtam, hogyan is fogjak a mondandómba. Nem bírtam levenni a szemem a csöppségről, akinek aranyszőke, loknis tincsein megvillantak a nap utolsó sugarai.

Belenéztem a nagymamakorú nő szemébe, és ő felém nyújtotta a gyermekemet egy áhítattal teli pillantás kíséretében. A zafírok megérintették a lelkét, és szavak nélkül is értette, hogy Marion hozzám tartozik.

A kislányommal a karomban mennyei béke öntötte el a szívemet.

– Bárcsak az édesapád is velünk lehetne – suttogtam bele az éjszakába, miközben lassan távolodtam a háztól.

– Gaia – hallottam meg az ismerős, lágy dallamot.

– Talbot – fordultam a hang irányába.

Széles mosoly ült gyönyörű arcán, én pedig földöntúli boldogságot éreztem, ahogy hozzánk lépve gyengéden átölelt minket.

{lang: 'hu'}
10 hozzászólás
  1. Mile Judit szerint:

    Szia Drága!

    Ezt a novellát már akkor a szívembe zártam, amikor először olvastam. Most is úgy gondolom, hogy egy csodálatos novellát alkottál megint. Az igazi, mély anyai szeretet, aki mindent feláldoz a gyermekéért. Nagyon örültem, hogy a végén, az egész családot összehoztad . Gyönyörű novella, az egyik kedvencem lett.
    Puszi: Judit

    • Aby szerint:

      Szia, Anyu!

      Örülök, hogy ennyire tetszett ez a novella Neked. :)
      Bevallom, hogy nagyon szeretném újraírni E/3-ban. Szeretném megírni az eredeti verziót, ami a fejemben összeállt. :)
      Remélem, hogy hamarosan lesz rá kapacitásom, és akkor is legalább ennyire fog tetszeni Neked, mint most. :)

      Az anyai szeretet világokat képes megmozgatni. :)

      Szeretettel:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  2. Katherine szerint:

    Drága Abym! :)

    gyönyörű novellát alkottál…ismét… :D annyira jó a történet, egy tiltott szerelem :) és lám van olyan jó és tiszta aminek a gonosz sem tud ellenállni, és jó lesz belőle a végén :) a vége tetszett a legjobban :heart: Imádom! :)

    pusz: Katherine

    • Aby szerint:

      Szia, Kath!

      Köszönöm szépen! :) Örülök, hogy tetszett. :)
      Igen, van olyan szépség, aminek még a démonok sem képesek ellenállni. :)
      Azt hiszem, mindketten jobban kedveljük a happy endet. ;)

      Köszönöm a véleményt! :)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  3. Melinda szerint:

    Szia!
    Olyan megható volt pedig mennyi könyvben van harc a démonok és az angyalok között de a szívnek nem lehet parancsolni…. A gyermek a legtisztább lény igaz ennek a csöppségnek nem lesznek egyszerű pillanatai nem lesz egyszerű élete de az anyja mellette lesz… A legősibb bűn valóban de vajon a szerelem is?? Nem számít az h ki milyen lehet h naivnak tűnők de ezért miért is kell vezekelni?
    Az pedig hogy a gonosz démon is csatlakozott hozzájuk a nőhöz akit szeret és a gyermekéhez meglágyult az ő szíve is pedig hagyhatta volna őket lent a Földön egyedül…de nem tette talán az apai érzés és a szerelem erősebb bármilyen démoni hatásnál, érzésnél?? Az h pedig megakarták ölni a gyermeket de ahogy Gaia harcolt ellene a védelmező anyai ösztön újra előtört belőle,választottak mind a ketten és azt hiszem sőt h jól döntöttek!! De a sajnálkozó tekintetek és ez az Uram Isten mit csináltak stb..,tipikus emberi vonások… meg van bélyegezve ami szerintem undorító dolog, kitaszítottak azért mert szerelmesek lettek egymásba de nem megfelelő emberbe…
    Imádtam!

    • Aby szerint:

      Szia, Melinda!

      Köszönöm szépen! :) Örülök, hogy ennyire imádtad ezt a novellát, és ilyen részletesen leírtad a véleményedet róla. :)
      Már nem emlékszem, minek a hatására jött az ötlet, hogy egy angyal és egy démon szerelméről írjak novellát. De a végeredménnyel nem vagyok maradéktalanul elégedett. Annak viszont nagyon örülök, hogy Nektek, Olvasóknak ennyire elnyerte a tetszését ez az írásom is. :)

      Nagyon hálás vagyok a véleményedért! :)

      Szeretettel:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  4. Stiga szerint:

    Szia!

    Nos, csak egy valamit írok :D Olvasnám az egész sztorit! Tök jó lenne, ha a szerelmük első beteljesedését is olvashatnám, meg azt a pillanatot, mikor kiderült a terhesség, és azt is, hogy mi lesz ezután. Hogy fognak élni, miután egyesült ez a nem mindennapi kis család. :) Szóval a lecke fel van adva: tessék megírni egyszer az előzményeket és a folytatást! :D

    Pusz: Stigu _@/”

    Ui.: Remélem, hogy ezzel a kérésemmel mindent elmondtam. :))

    • Aby szerint:

      Szia, Cica!

      Köszi, ezzel tényleg sikerült mindent elmondanod! :) :heart:
      Rendben. :) Erre majd még visszatérünk. :D
      Lehetne írni belőle egy jó kis E/3-as miniregényt. Mit szólsz? Amiben benne van minden. ;)

      Hozd az ostort! Sok az írnivaló! :D

      Pussz:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  5. Lilli M szerint:

    Hali!
    Csatlakozom az előttem szólókhoz (írókhoz). Nagyszerű lett. A szerelem különleges típusát mutattad be. Engem ez is – de szerintem nem meglepő -, mint minden más írásod mélyen megérintett. Nagyon sajnáltam őket. Szerintem jól döntöttek.
    Kétszóval: csodás lett!
    Puszi, puszi, puszi

    • Aby szerint:

      Szia, Lilli!

      Nagyon örülök, hogy ilyen hatással volt Rád ez a novellám. :) A tiltott szerelem mindig különleges. Akik mindent feláldoznak egymásért, ismerik nem csak a magasságokat, hanem a mélységeket is, azok képesek felismerni, milyen nagyon szerencsések, amiért a másik mellettük van. Sajnos ezek a kapcsolatok jóformán csak a tündérmesékben léteznek. :(
      Én is sajnáltam a szereplőimet, de a végén minden jóra fordult. :) Szerintem is jól döntöttek. :)

      Hálásan köszönöm a véleményedet! :)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

Szólj hozzá!