2010. május 14.

alterego
Eleonor szemszöge

 

A sejtelmes fehérséggel ragyogó holdat milliónyi csillag ölelte körül. A fekete égbolt kupolaként borult a bálozóktól nyüzsgő házra és a hatalmas kertre.

A lampionok szelíd narancssárga fénye szolidan megvilágította a birtok bejáratát és a robosztus vaskapu felé vezető murvás utat. A két oldalát szegélyező rózsabokrokról sötétvörösen izzó virágok hajoltak kecsesen a kavicsfolyam fölé.

Homokszínű kövekkel kirakott lépcsősor vezetett két irányból a bejárat előtt elterülő széles balkonra. A korlát rózsamintázata és a bejárat előtti tér színes fényárban úszott a tiffany üveges ajtón kiszűrődő lámpafényben.

A teraszon állva gyönyörködtem az immár vihar utáni békés éjszakában, és próbáltam elterelni a figyelmemet az előttem álló estéről.

A sarokba húzódtam, lazán nekitámaszkodtam a bejárat melletti falnak. A hűvös szél csípte az arcomat, gyengéden meglengette bordó estélyi ruhám alját – a ruha szegélye minden alkalommal finoman megsimogatta a bokámat. Mélyen magamba szívtam a tavaszi éjszaka levegőjében gomolygó, esőáztatta virágok nehéz illatát. Lehunytam a szemem, átadva magam a fejemben cikázó gondolatoknak.

El akartam rejtőzni a kíváncsi tekintetek elől. A pöffeszkedő vén üzletemberek, a pletykás, sznob feleségeik, de mindenekelőtt a kaján vigyorral engem méregető fiaik elől.

A házigazda, az apám, Charles Whitmore köztiszteletben álló iparmágnás. A bál ötlete az ő fejéből pattant ki, hogy újból megkíséreljen eladó sorban lévő lánya számára férjet keríteni. A jelenlévők mind befolyásos bankárok, tehetős üzletemberek.

Az édesanyám, Catherine egyetértett apámmal. Mindketten nagyon szerették volna, ha találok egy hozzám illő, gazdag fiatalembert, aki mellett biztos, boldog jövő vár rám.

Való igaz, hogy húsz évesen ideje lenne férjhez mennem. Bár így sem szenvedtem hiányt semmiben, a szüleim aranykalitkában tartottak, a tenyerükön hordoztak, akár egy hercegnőt. Megvolt mindenem, mégsem volt semmim.

Már három éve… – sóhajtottam magamban, ahogy egy nedves könnycsepp gurult végig az arcomon. Összerándultam a gondolattól: a gyomrom összezsugorodott, a torkomban égő fájdalmat idézett elő a gyász.

Három éve veszítettem el az egyetlen embert, akit valaha képes voltam szeretni. A vietnami háború rengeteg áldozatot követelt, köztük az én Davidemet is, akit tettre kész, szenvedélyes, becsületes lelke arra sarkallt, hogy megvédelmezze a hazáját. Ha kell, az élete árán is.

David egy tehetős bankár, Donald Strong legkisebb fia volt. Az apja intézkedni akart, hogy ne kelljen bevonulnia, de David nem hagyta. Túlságosan is tisztességes természete nem ismerte a kiskapukat. Mindössze tizennyolc éves volt, mikor eltűnt. Egy évvel később halottá nyilvánították.

Lelki szemeim előtt még most is kristálytisztán látom délceg alakját. Kisfiús vonásai ellenállhatatlan kedvességet kölcsönöztek férfias megjelenésének, szemei smaragdokként ragyogtak tökéletes arcában, sötét haja már megkurtítva simult fülei mögé. Izmos mellkasát kiemelte az egyenruha, amelyet viselt. Akkor láttam utoljára.

A könnyeim megállíthatatlanul hullottak, ahogy felidéztem magamban a búcsú reményvesztett perceit. Nem hittem, nem hihettem, hogy elveszíthetem.

Amikor az édesapja feldúltan, a távirattal a kezében megjelent nálunk, iszonyatos fájdalom vette birtokba a testemet, mintha szíven szúrtak volna. Hisztérikusan követeltem, mondja, hogy nem igaz. De ahogy a tekintetünk találkozott, rádöbbentem, hogy elveszítettem. Egy részem megszűnt létezni. Az a rész, amely képes volt érezni, amely örült a napfénynek, amely mosolygott, nevetett, de elsősorban szeretett. Vele együtt minden fény eltűnt az életemből.

Egy lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy letöröltem az arcomról az árulkodó könnycseppeket, majd úgy döntöttem, hogy visszamegyek a bálozók közé. Nem maradhattam sokáig távol, biztosan a keresésemre indulnak, ha jó ideig nem látnak a teremben. Arra pedig semmi szükség, hogy a búskomor hangulatom tönkretegye a bált. A szüleimnek nem okozhatok csalódást… megint. Annyira szerettek volna segíteni nekem, hogy tovább tudjak lépni, de minden igyekezetük hiábavalónak bizonyult.

Senki másra nem vagyok képes úgy nézni, senki más iránt nem tudok úgy érezni, mint David iránt.

Hirtelen megmagyarázhatatlan sejtelem fogott el: megváltozott az éjszaka nyugalmas csendje, mintha baljós feketeség hömpölyögne benne, amely engem kémlel. Megborzongtam, de nem a késői óra hűvösétől.

Határozott mozdulattal kitártam az üvegajtót, besétálva a fényűző, pompás előcsarnokba. Sietős léptekkel haladtam a bálterem felé, nehogy időközben feltűnjön valakinek, hogy nem vagyok jelen.

– Kisasszony, egy pillanatra! – hallottam meg egy fájdalmas ismerős, bársonyosan lágy hangot a hátam mögött.

Ahogy megfordultam, elakadt a lélegzetem. David állt előttem teljes valójában. Fekete, újra hosszú tincsei hanyag eleganciával hullottak halvány arcába, amely mögül felém ragyogtak az ismerős smaragdok. A fekete öltönyt mintha csak ráöntötték volna.

A képzeletem játszik velem kegyetlen játékot? – futott át a fejemen.

Földbe gyökerezett a lábam a képtelen látványtól.

Ez lehetetlen! – ismétlődött az agyamban vészjelzésként a gondolat, de az elvesztésekor megszakadt szívem el akarta hinni, hogy Ő áll előttem teljes valójában. De a szemeiben felfedeztem valami oda nem illő lángolást, olyan tüzet, amelyet nem leltem a róla őrzött emlékeimben. Meleg, szelíd tekintetének képe élénken élt bennem, de ez a zöld szempár, amely most rám meredt, szinte ismeretlennek tűnt számomra.

Az előttem álló idegen ajkai mosolyra húzódtak, engem pedig hirtelen rémület kerített hatalmába. A mosolya metszően hidegnek és félelmetesnek tűnt.

– A nevem Dereck Dark – mutatkozott be furcsa, szinte földöntúlian csengő hangon. – Lenne kedve sétálni velem? – kérdezte megnyerően, miközben felém nyújtotta a kezét.

Talán nem is David, vagy esetleg a rokona. Az is lehet, hogy nevet változtatott. Nem lett volna meglepő, ha egyszer halottá nyilvánították.

– Eleonor Whitmore – mondtam zavarodottan; a hangom gyenge suttogás volt csupán.

Készségesen helyeztem bele a kezemet az övébe, magam sem értettem, miért.

– Örvendek – susogta, majd kézfejemet a szájához emelte, és forró ajkait finoman hozzáérintette. Megborzongtam az érzéstől, mely végigcikázott a testemen, ismerős volt, mégis olyan idegen.

– Még nem válaszolt az előbbi kérdésemre. Velem tart? – kínálta fel a jobbját.

Homályosan érzékelten a pompás előcsarnokot körülöttünk. Mintha megbabonázott volna; a szemeiben égő smaragdzöld tűz mágnesként vonzotta a tekintetem.

– Természetesen – feleltem elhaló hangon, és belekapaszkodtam a karjába.

Úgy éreztem, valami megmagyarázhatatlan külső erő irányít. Az eszem azt súgta, hogy meneküljek ennek a titokzatos hasonmásnak a közeléből, de képtelen voltam visszanyerni a józanságomat, a hatalmamat a testem felett.

Kiléptünk a csendes éjszakába. A nedves, apró kavicsok halkan csikorogtak a talpunk alatt, ahogy lesétáltunk a fényárban úszó teraszról. Eltávolodtunk a háztól, egyenesen a kert délkeleti sarkában álló szökőkút felé tartva.

A kör alakú medencében négy kecses nyakú kőhattyú csőréből csobogott alá a telihold fényétől csillogó víz, a közepén egy kő-tavirózsából vékony, ezernyi vízsugár lövellt a magasba, szikrázó kupolát alkotva.

A David-külsejű férfi a szökőkút széléhez vezetett. Leültem a nyirkos kövekre. A kósza vízcseppek üdítően hatottak izgatottságtól felhevült testemre. Leplezetlen kíváncsisággal, magyarázatot várva néztem rá.

Az előttem álló alak újra szemei bűvkörébe vont, de a tekintetében már nyoma sem volt a számomra ismerős smaragdnak, helyét lángoló tűz vette át. A vörösen izzó szempár démoni gonoszsággal fürkészte az arcomat.

Dereck ajkai diadalittas mosolyra húzódtak. David arca – az arc, amelynek látványa mindig biztonságérzetet és nyugalmat keltett bennem – most rettenetes félelmet teremtett a lelkemben.

A keze váratlanul iszonyatos erővel ragadta meg a torkomat. A levegő bennrekedt a légcsövemben. Görcsösen kaptam a támadóm csuklójához, igyekeztem lefejteni ujjait a nyakamról. De mindhiába, azok egyre szorosabban zárultak köré. Sikítani akartam, segítségért kiáltani, de egy hangot sem tudtam kiszűrni az ajkaim között.

Dereck arca teljesen eltorzult. – Most elveszem a lelked – lehelte érces, ördögi hangon.

Amint ezt kimondta, a szemében pokoli láng gyúlt, és mindent elöntött a tüzes fény. Égő, szörnyű fájdalmat éreztem szétterjedni a testemben. Az egész csak egy pillanat műve volt.

Arra eszméltem, hogy a szökőkút előtt állok. Hátrapillantottam a vállam felett, de most csak egy füstölgő porhalom hevert ott, ahol az előbb ültem. Riadtan kaptam a tekintetem a velem szemben álló démoni alakra. Szemei most éjfeketén izzottak. Győzedelmes, gonosz mosollyal meredt rám.

Meglepetten vettem észre, hogy átlátszó vagyok, körülöttem pedig vakítóan fehér fény ragyog. Az alakom lassan foszladozni kezdett. Rettegéssel telve bámultam a pusztító ördögfajzatra, míg végül az izzó feketeség magába szippantott.

 

Dereck szemszöge

 

Újabb tiszta lelket szívtam magamba. Teljesítettem, amiért idejöttem, amiért ebbe a szánalmas, halandó testbe bújtam. A szeretett férfi testébe.

Szerelem. Micsoda undorító emberi érzelem.

A férfi teste, a mellkasában dobogó szíve kétségbeesetten hadakozott velem, hogy megmentse a lányt – szegény naiv, tisztességes lelke. Oroszlánként vicsorgott az agyam egy kis elzárt szegletében. Ez lett a veszte az életben, és most a velem kötött, haláli alkuban is. Igazán figyelemre méltóan küzdött, de végül sikerült felülkerekednem rajta, amihez minden démoni erőmet össze kellett szednem. Elgyengültem. De most, hogy a lány makulátlan lelkét magamba szívtam, ismét önmagam vagyok.

Amikor a vietnami dzsungelben rátaláltam erre a haldokló bolondra, aki semmi mást nem akart, mint még egyszer utoljára viszontlátni egyetlen szerelmét, arra gondoltam, hogy miért ne gyűjthetnék be egyszerre két tiszta lelket. A kettőjük közötti szoros kötelék, az önzetlen, határtalan szeretetük egymás iránt igazán értékes zsákmánnyá tette őket. Mindkettejüket sikerült megszereznem. Én, a lélekrabló démon, ismét győzedelmeskedtem.

Egy pillanatig elégedetten figyeltem az épületben szórakozó, kárhozatra ítélt lelkeket, akik még nem sejtették, milyen sors vár rájuk.

A baljósan ragyogó hold alatt, a lampionok szelíd fényében elporlasztottam a kölcsönvett testet. Nem maradt utánam más árulkodó nyom, mint két kis hamukupac, amit az éjszakai szellő lassan egymásba olvasztott, majd felkapva szétoszlatott a sötét égbolt alatt.

{lang: 'hu'}
23 hozzászólás
  1. vampire nori szerint:

    Aby!
    Csak ennyit tudok mondani: woow!
    Csak lesem itt a monitort bőszen, és próbálom feldolgozni magamban az imént olvasottakat.
    Most összegzem, amire eddig jutottam:
    – Szuper volt valami újat olvasni Tőled
    – A téma nagyon megfogott, mindig is hiányoltam a démonokat a blogokról, írok is titokban egy történetet, amiben sok más misztikus lény mellett a démonok is helyet kapnak
    – Amiatt is újszerűleg hatott rám, hogy több vidám írást olvastam eddig tőled, mint szomorút, és meglepett, hogy itt a happy-end-nek még csak a gyanúja sem merül fel, ugyanakkor tetszik, mert szeretem a boldogtalan befejezéseket, azok annyira drámaivá tudják (véleményem szerint) tenni a történeteket
    – És a legfontosabb: Fantasztikusra sikerült (ez nem elhanyagolható dolog, mégis a végére hagytam, mert Nálad ehhez már hozzászoktam)

    Puszi: Nóri-húgid

    Ui:Gyors voltam, nem?? ;)

    • Aby szerint:

      Drága Kishúgom!

      Örülök, hogy tetszett!
      Tudom, meséltél a démonos történetedről. :)
      Nekem is a kedvenceim, de csak a vámpírok után! :P
      Igen, gyors voltál, és köszönöm! :)

  2. terra38 szerint:

    Hahó piri Lányom!

    Mit ne mondjak ördögi vigyor ül most az arcomon, és örülök annak, hogy ilyen irányba tudtam hatni Rád XD! És mindez egy apró kérdés miatt: Mi legyen a lánnyal, anya? Én pedig leírtam azt a két szót, pedig mennyire ellenkeztél az elején a végkifejlet miatt.
    Büszke vagyok Rád, mert megint istenit alkottál, még démonilag nézve is. XXDDD

    Puszi, és nagyon remélem, nyersz vele hullócsillag pályázatán, mert igazán megérdemelnéd.

    Terra (anya)

  3. Stiga szerint:

    Huh, és huh! Tökéletes kikapcsolódás volt az angol közben :) Nagyon tetszik. :) És a név különösen :D
    Nem akarod jobban kidolgozni majd valahogy az egészet, vagy az ötletet? Mert nekem nagyon bejött.
    Furcsa mód még az is tetszik, hogy ilyen sad a vége. Mert valahogy nagyon illik most az én hangulatomhoz is, meg szerintem a te hangulatodhoz is, meg az egész Alice-es történésekhez is. Szóval jókor, a jó helyen… :)

    No, most hirtelen ennyi értelmeset bírtam íni fáradt agyamból.
    Puszi, és megpróbálom majd feltölteni a kártyám, vagy szerezni egy Pannonost :)

    Puszi: Stigu _@/”

    • Aby szerint:

      Drága Stigum!

      Köszönöm a nevet! XDDD
      Talán, majd egyszer kidolgozom… még nem tudom…
      Igen, sad. A hangulatom is sad volt, legalábbis melankolikus, amikor írtam, pontosan… a történések miatt…

      Hát igen, csaj! Kezdenünk kell valamit, mert ez így nem állapot! XD Holnap veszek neked kártyát! XD

  4. Alice23 szerint:

    Kedves Aby! Köszönöm az ajánlást! Imádtam minden sorát a novelládnak! És igen, igazad volt! Illik a helyzetemre/helyzetünkre.
    Köszönöm még egyszer!
    Ölellek:Alice23

    • Aby szerint:

      Drága Alice!
      Köszönöm! Mindent!
      Annyira jól esik, hogy azt írtad: “Imádtam minden sorát a novelládnak!”
      Ezek a szavak nagyon sokat jelentenek nekem Tőled!

      Minden jót Neked!
      Ui.: Én is imádom az esőt! :)

  5. Atyus szerint:

    Szia Szívem!
    Hát ez tényleg eszméletlen jó volt! Bocs, hogy csak most tudtam elolvasni. Hihetetlenül passzol most a lelki világomhoz…sajnos. Azt hiszem, nem kell mondanom, miért vagyok szomorú. :(
    A világ, még a történetek világa sem mindig csupa szép és jó, és ez a történet is megmutatta ezt. Gyönyörűen írtad meg! Az elején a helyszín leírása elképesztően szemléletes, mintha ott lettem volna, miközben olvastam. Aztán a lélekrabló démon, aki a szeretet kihasználva szerzi meg a lány lelkét…
    A legjobban az tetszett, hogy félt tőle, tudta, hogy nem lehet David, mégis vele ment. A vége egy jó kis katarzis. Csodálatos!

    Remélem, nem haragszol meg miatta, mert valószínűleg a “boldog befejezést” teljesen száműzni akartad ezen novella erejéig, de én még ebben a lelkiállapotban is meg tudom látni a jót is a befejezésben. Legalább egy helyre kerültek, akármilyen formában is…

    Köszönöm az esti (hajnali) mesét!
    Sokszor puszillak!
    Atyus

    • Aby szerint:

      Szia Drága!

      “Remélem, nem haragszol meg miatta, mert valószínűleg a “boldog befejezést” teljesen száműzni akartad ezen novella erejéig, de én még ebben a lelkiállapotban is meg tudom látni a jót is a befejezésben.”

      Nem haragszom! :D
      Azt hiszem, hogy sikerült megragadnod a lényeget: “Legalább egy helyre kerültek, akármilyen formában is…”

      Amikor megírtam, akkor nekem is ez volt az érzésem a befejezésnél, ezzel vigasztaltam magam…

  6. terra38 szerint:

    Na úgy látom, csak én voltam egyedül a gonosz manó! XD Nem baj, vállalom!
    Nekem már nagyon hiányzott egy kis gyilkos hajlam és borzongás, a novellák és történetek között! Üdítő volt!
    Azért ne gondoljatok nagyon rosszat Rólam…
    …csak kicsit…XXDDD

    Pussz Terra /Anya/

  7. Aby szerint:

    Köszönöm Nektek, hogy írtatok kommentet!

    Csók!

    Aby

  8. Domingo szerint:

    Excellent, marvelous, I can not describe in words how I like what you write. I look forward to reading more!!

  9. Stiga szerint:

    Szia Drága!

    Gyorsan írok ide, még mielőtt kifutnék az időből. :)

    A véleményemet itt már nem írnám le külön (megint), csak annyit, hogy nagyon kíváncsi vagyok a “folytatására”, várom, hogy mit kerekítesz majd belőle. :)

    Pusz: Stigu _@/”

    • Aby szerint:

      Szia, Cica!

      Hát, nagyon remélem, hogy hamarosan letudok egy-két történetet és lesz kapacitásom az újakra. Annyi mindent kellene megírni, és olyan kevés az idő… :cry: De majd csak lesz valahogy. :)

      Köszönöm a véleményt! :)

      Pussz.
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  10. Mile Judit szerint:

    Szia Drága!

    Nem is tudom miért nem írtam akkor komit, de most pótolom. :)
    Tetszett nagyon ez a novellád is, pedig teljesen szokatlan Tőled. A leírások csodásak mint mindig, szinte ott voltam én is. :D A szerelem mindenre képes, Eleonor is képes David után menni, pedig érzi, hogy valami nem stimmel. A befejezés tényleg drámai, de legalább holtukban egyesültek. Ügyes vagy mint mindig. :)
    Én is kíváncsi lennék a folytatásra, Derek egy érdekes személy még így gonoszan is. :)
    Puszi:Judit

    • Aby szerint:

      Szia, Anyu!

      Szerintem akkor, amikor ez a novella született, még nem nagyon olvastál engem. Utána kezdtél el komizni, miután Alice teljesen abbahagyta az írást.
      Valahol Alice miatt is lett negatív a vége. Ez volt az első írásom, ahol ilyen a befejezés, de azóta sok hasonló született. :D Igyekszem a negatívba is csempészni némi pozitívat; ahogy te is írtad: “de legalább holtukban egyesültek.” :)
      Örülök, hogy tetszettek a leírások; a végén, miután lejavítottuk, rájöttem, hogy nem is olyan szörnyű, amilyennek először gondoltam. :D
      Dereck tényleg érdekes személy, főleg, hogy az utóbbi időben állandóan felbukkan. :D

      Köszönöm a véleményt! :)

      Pussz.
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  11. Melinda szerint:

    Szia! Húú ez kicsit hátborzongató volt….Elenor imádta a szerelmét és bár tudta ha férfival nem kellett volna tartani reménykedett vmiben, vmi megváltásban.. elszívta David és a lánynak a lelkét az a pokolfajzat de legalább a távoli porban , ürességben semmiségben talán újra együtt lehetnek…
    Annyira szomorú az ha vkit igazán szeretsz de elveszíted mert tudod h őt senki nem pótolhatja mert egy van, volt belőle és senki ért fel vele, mert senki nem ugyanolyan és minden ember ki meghal a Földön egy újabb kincs egy reménysugár hal meg!!
    Halloween tökéletes novellája!

    • Aby szerint:

      Szia, Melinda!

      Örülök, hogy tetszett. :) Jó régen írtam ezt a novellát, de Dereckkel még vannak terveim. :) Remélem, hogy az ő története is tetszeni fog neked, annak ellenére, hogy egy pokolfajzatról van szó. :)

      Köszönöm a véleményt! :)

      Pussz.
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  12. Tom szerint:

    Szia, Aby! :)
    Ez is nagyon jó írás.
    Nem számítottam erre a végkifejletre. Ez már önmagában is egy pozitív dolog, mert nem kiszámítható.
    Remekül megírt novella, választékos szóhasználattal, részletgazdag leírásokkal, telis-tele érzelmekkel és drámai töltéssel.
    Gratulálok, igazán jó volt olvasni. :)

    • Aby szerint:

      Szia, Tomi!

      Örülök, hogy elolvastad. :) Annak pedig még inkább, hogy tetszett. :) Én bevallom nem vagyok vele ennyire elégedett, de ez már az én problémám. :D Lényeg, hogy az olvasóknak tetszik. :)

      Köszönöm a véleményt! :)

      Pussz.
      Aby < (@ˇvˇ@)>

Szólj hozzá!