2010. április 22.

dalosmadar

Kétségbeesetten bolyongtam a baljós fák között; fogalmam sem volt, hol vagyok, merre induljak. Az erdő, melyben már harmadik napja kóboroltam, misztikus légkörével teljesen elvarázsolt. A napszakok váltakozása egyszerre volt megnyugtatóan derűs és nyugtalanítóan félelmetes. A nap és az elfáradt vándort váltó hold fénye talán csak színében különbözött egymástól. Az arany és ezüst fénynyalábokat szinte teljesen elnyelte a fehér-szürke lepelként gomolygó köd, megnehezítve elhatározásomat, amiért egyre beljebb haladtam az ismeretlenben, miközben az egyetlen szerelmem, Robert nyomát kutattam.

Visszaidézve az elmúlt hetek eseményeit, még mindig nem hittem a híreknek, nem voltam hajlandó elfogadni a látszólagos igazságot, hogy egyszerűen elment…

 

Eddigi megszokott, nyugodt életemnek két férfi betoppanása vetett véget. Edgar, aki magas, vállas termetével, fekete, hosszú hajával és sötét, ördögi pillantásával megbabonázott. Hollóra emlékeztetett, a fenséges, mégis hátborzongató, nemes madárra.

De ott volt Ő, Robert, a kecses, nyúlánk alakjával, a vállát verdeső aranybarna tincsekben kószán megbújó szőke csíkokkal. Kék szemeiben – amelyben mintha az égbolt tükröződött volna vissza – a csodálat, a vágy és a szerelem lángjai lobogtak. Szelíd hangja, mint az énekes madaraké: halk, mégis csodálatos.

Én nemesi családból származom, nem úgy, mint Ő. De az apámnak „felkapaszkodott nemes” lévén – a született nemesek csak így emlegették, mivel neki a király ajándékozott grófi címet az önfeláldozó katonai szolgálataiért – nem számított Robert rangja vagy vagyona.

Edgar, akit anyám mellém szánt, igazi úri fiú. Az ő ereiben hamisítatlan kékvér csörgedezett, ezért neki a jó parti kifejezés gazdag ficsúrt jelentett.

De én nem hagytam magam, apa pedig kiállt mellettünk, meggyőzve kérlelhetetlen szülőanyámat, hogy Edgar mellett boldogtalanságra ítélne. Robert és én így végre nyíltan szerethettük egymást.

Egy hete Edgar tajtékzott a dühtől, mikor apa estélyt adott és bejelentette az eljegyzésünket.

Aztán minden megváltozott. Az egyik szolgálólány azt mondta, hogy látta, amikor kilovagolt. Edgar állította, hogy Robert egyszerűen elhagyott, de ezt képtelen voltam elhinni. Vetélytársat látott benne, nem értette, mit eszek egy lovászfiún, és miért nem őt választom, a gazdag nemest. De engem nem érdekelt, hogy Robert az istállóban alszik, hogy egy lyukas garasa vagy még annyija sincs. Nekem csak a lelke számított, ami olyan gyönyörű, mint senki másé ezen a világon.

 

Én is részt akartam venni a keresésben, egyszerűen nem tudtam volna ölbe tett kézzel ülni és várni a híreket. Öt szolgálóval indultunk útnak; szinte az egész erdőt bejártuk, mindhiába. Csalódottan tértünk haza. Anya nem igazán törődött a Robert utáni eszeveszett kutatásunkkal, de apa együtt érzően, fájdalmas tekintettel nézett rám. Nem szólt semmit, csak hagyta, hogy elvonuljak a szobámba.

 

Másnap újra útnak indultunk, amint a nap felkelt. Gyenge, kora reggeli sugarai erőtlenül igyekeztek áttörni a fák sűrű lombjain. Elszántan haladtunk egyre beljebb a sötét erdőben.

Órákkal később apa lemondó arckifejezéssel lépett oda hozzám, és vigasztalóan a vállamra tette a kezét. – Meg fogjuk találni! – ígérte mélyen a szemembe nézve, aztán továbbindult.

Hirtelen úgy éreztem, kicsúszik a talaj a lábaim alól, kezdtem elveszíteni a reményt. Már majdnem feladtam, amikor az egyik fa ágán felfedeztem a tegnapi kísérőnket.

Megint ez a madár… – csodálkoztam el, mikor a kis énekes közelebb repült hozzám.

Nem tüntettem ki különösebb figyelemmel, lefoglaltak örvénylő gondolataim. De ekkor a fejem felett kezdett körözni, mintha mondani akarna valamit. Olyan furcsán viselkedett. A fajtársai inkább messzire elkerülték, minthogy megtámadják a hívatlan vendégeket.

Megőrült ez a madár! – gondoltam, és izgatottságát a tavasz beköszöntének tulajdonítottam. Próbáltam elhessegetni, hogy továbbindulhassak, követve a többieket, de hiába, nem tágított a kis bestia.

– Makacs kis jószág! Hagyj már békén! – dühöngtem, egyre ingerültebben csapkodva felé a karjaimmal.

Hirtelen a szoknyám szegélyéhez repült, és megragadta a csőrével, mintha mutatni akarna valamit.

– Rendben – adtam meg magam. – Követlek – morogtam, egyre sürgetőbb késztetést érezve, hogy engedjek neki. – Nekem elment az eszem, hogy egy madárral beszélgetek!

Mintha minden szavamat értené, elégedetten csiripelve elengedte a ruhámat, majd a balomon induló ösvény felé repült. Igyekeztem lépést tartani vele; átgázoltam az apró bokrokon, melyek igencsak megtépázták a szoknyámat. Hallottam a vékony gallyak reccsenését, az avar ropogását a talpam alatt.

Remény öntötte el a szívemet, a lábaim maguktól mozogtak, minden porcikám sajgott, de nem törődtem vele. Bármekkora fájdalmat hajlandó vagyok elviselni, csak hogy Robertet újra láthassam, hogy megbizonyosodhassak róla, hogy jól van. Ha valóban elhagyott, ha Edgarnak igaza van, akkor is látnom kell még egyszer utoljára. Tudni, hogy boldog nélkülem, aztán búcsút venni tőle örökre.

A madár egyre gyorsabban repült befelé az erdő sűrűjébe. Már alkonyodott, a fák lombjain át beszűrődött a lenyugvó nap vöröslő fénye. A csendre figyeltem fel először, az izgatott trillázás hiányára. A kismadár eltűnt a szemem elől, sehol sem láttam. Szörnyű félelem fogott el. – Hová tűnhetett? – meresztgettem a szemeimet, ijedten végigpásztázva tekintetemmel a körülöttem lévő rengeteget, de nem akadtam a nyomára. Kétségbeesetten kerestem a visszautat a többiekhez, de nem találtam az ösvényt, mintha a föld nyelte volna el.

Végül fáradtan rogytam le az egyik fa tövében. Egy darabig rémülten összekuporodva figyeltem az erdő éjszakai zajait, a félelmetesnek tűnő motoszkálásokat körülöttem, de a kimerültség győzött, és lassan elnyomott az álom.

 

Ezernyi csodás csengettyű hangjára ébredtem. A kismadár a fa egyik lehajló ágán ült, miközben vidáman dalolt.

– Jó reggelt! – köszöntöttem mosolyogva.

A vállamra szállt, majd megrázta magát, felborzolva ébenfekete, fehér mintázatú tollait.

– Indulhatunk? – nevettem.

A madárka aprót bólintott, mire eltátottam a számat.

Nem, ez nem lehet! – ráztam meg a fejem, összeszorítva a szemeimet. Tekintetemet az ösvényre szegeztem – amit tegnap semerre sem találtam –, mikor sikerült meggyőznöm magam, hogy csak képzelődtem. Határozott léptekkel indultam meg előre, miközben dalos útitársam némán üldögélt a vállamon.

A növényzet egyre sűrűsödött, előttünk hatalmas bokrok ölelkeztek egymásba, az aljnövényzet a derekamig ért. Látszott, hogy régen nem járt erre senki ember fia.

Makacsul törtem utat magamnak; az ágak felhorzsolták a bőrömet, mire a madárka kétségbeesett hangon kezdett csiripelni.

– Ne aggódj! Semmiség! – mosolyogtam rá, mire elhallgatott.

 

A remény halvány szikrája beindította szerelmes szívem dübörgését. Úgy zakatolt a mellkasomban, mintha ez lenne az utolsó alkalma rá.

Ahogy átszakítottam az utolsó vékony ágakat, elámultam… egy óriási, pompás kastély tárult a szemem elé. Ódon lépcsősor vezetett a hatalmas előteraszra, amely a bejáratnál végződött. A három torony fenségesen emelkedett az ég felé, a középső – mind közül a legnagyobb – szélesebb és lenyűgözőbb volt a többinél. Csak álltam, és néztem a csodát…

Minden szépsége ellenére a sötéttalapzatú, elmúlt korokat idéző építmény félelmetesnek hatott. Nekem pedig furcsa, baljós előérzetem támadt. Mintha megállt volna az idő… Csak bámultam a szürke kastélyra aggodalommal telt, szerelmes szívvel.

 

Merengésem kicsiny útitársam csilingelő hangja szakította meg. Felé fordítottam a fejem, mire a kismadár a kastély felé bökött a fejecskéjével. Remegő lábakkal indultam meg a lépcső felé, a szívem eszeveszett ritmust diktálva igyekezett figyelmeztetni a veszélyre.

Felérve az előteraszra, bizonytalan kézzel nyúltam a bejárat kallantyújához, amely egy hollófejet mintázott. A tömör faajtó nyikorogva tiltakozott; minden erőmet össze kellett szednem, hogy feltárhassam.

Odabent félhomály fogadott. A sötétszürke falakon cifrakeretes képek lógtak, melyek előkelő férfiakat ábrázoltak az elmúlt korok viseleteiben, a padló csillogó, sakktábla mintázatú volt.

A kismadár csendesen üldögélt a vállamon, amíg egy hosszú lépcsősor elé nem értünk, közben végig éreztem a festmények élettelen, mégis fürkésző tekintetét a hátamon. Ekkor hirtelen felröppent, jelezve, hogy kövessem az emeletre.

Éppen a lépcsőfordulóban jártunk, elhaladva egy széles, bronzszínű, virágmintázatú kerettel körülölelt tükör előtt, amikor megláttam apró útitársam valódi mivoltát… az én Robertemet. Éreztem, hogy a lábaim megbicsaklanak, a szívem kihagy egy pillanatra, sóvárgó lelkem elönti a remény. A dalos madaram együtt érző pillantást vetett rám, ráeszmélve, hogy felismertem.

Elvarázsolták! – villant be elmémbe a szörnyű felismerés.

Gyorsabban kezdtem szedni a lábaimat, megsejtve az okát, amiért szerelmem a kastélyhoz vezetett. Ha bármi’ módon feloldhatom az átkot, akár az életem árán is megteszem.

 

A legfelső toronyszobából halk dudorászás szűrődött ki. Nesztelenül nyitottam be a faragásokkal díszített ajtón. A kicsi helyiség zord, sötétszürke falait a boltíves ablakon beáradó nappali fény barátságosan bevilágította. A sarokban egy nyitott fedelű, díszes faláda állt, tele mindenféle füvekkel és színes folyadékokkal töltött üvegcsékkel. Az ablak melletti hatalmas, rozoga könyvespolcon óriási kötetek sorakoztak. Ahogy a tekintetemmel végigpásztáztam a szobán, a szemem megakadt egy tökéletes szépségű nemes hölgy alakján, aki a fésülködőasztal előtt ült. Derékig érő, mélyvörös, egyenes haja lágyan omlott a hátára. Az antik velencei tükörben visszatükröződött gyönyörű arca, világító smaragdzöld szemeiben a gonoszság parazsa izzott. A félelem végigfutott rajtam, ledermesztve a testemet, talán ezért is nem vett észre.

A kismadár berepült hozzá, a boszorkány régi ismerősként köszöntötte.

– Hát visszatértél? – duruzsolta a nő selymesen mély, ördögi hangján, végigsimítva Robertem tollazatán, ahogy a vállára szállt. – Merre kószáltál? – dorgálta meg. – Ideje beletörődnöd. Az átok végleges, hacsak drága Marionod nem talál rád. De Ő nem fog idetalálni, pedig egyedül így törheti meg a varázslatot. A testvérem fogja feleségül venni a szerelmedet – kacagott fel bársonyos hangján.

 

Gondolkodás nélkül léptem a szobába, mire a lelketlen nőszemély felpattant a székről. Ajkai ravasz vigyorra húzódtak, dermesztően ördögi tekintettel nézett velem farkasszemet. Kezeit maga elé emelte, felém fordított tenyerei körül lilásan vörös villámok kezdtek cikázni, ahogy a boszorkány valamiféle varázsigét mormolt.

Robert a villámok útjába repült, apró testével felfogta azokat. Az egész egy másodperc töredéke alatt zajlott, felfogni sem volt időm a történteket. A mellettem álló asztalkáról hirtelen felkaptam egy rózsás keretbe foglalt kézitükröt, mialatt Robert teste élettelenül zuhant a föld felé.

A boszorkány újra felém fordult, a gyilkos villámokat ismét rám irányította. Remegő kézzel emeltem fel a tükröt, mialatt gondolatban imádkoztam a szerelmem és a magam életéért.

A villámok a tükröződő felületről visszapattantak, és a boszorkány egy hosszú, gyötrelemmel teli sikítással hamuvá porladt.

Amint a fenyegető vész elpusztult, zokogva rohantam Roberthez, és élettelen testét két kezembe fogva a padlóra rogytam. A szívem összeszorult, mintha milliónyi tőr fúródna a testembe, a torkomat marta a fájdalom, a szemeimbe az elviselhetetlen kín könnyei szöktek.

– Robert! – sóhajtottam alig hallhatóan, elcsukló hangon.

Lehunytam a szemem, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Benne volt minden fájdalmam, szerelmem és utolsó reményem. Az erdőben visszhangzó hangos hollókárogás lassan jutott el a tudatomig, kísértetiesen hasonlított egy fájdalmas kiáltáshoz.

Gyengéden a padlóra fektettem Robert élettelen testét, majd könnyáztatta arcomat a tenyereim közé rejtettem. Már épp elmerültem volna a gyötrelmes szenvedés fullasztó tengerében, mikor meghallottam Robert selymesen lágy hangját, ahogy a nevemet mondja.

– Marion! – simított végig a karomon.

– Robert! – pattantak fel a szemeim, miközben hevesen szerelmem nyakába ugrottam, szorosan magamhoz ölelve Őt. Robert az enyémekre nyomta puha ajkait, amitől bennem lassan szűnni kezdett a tátongó űr.

Kézen fogva egymást, immár boldogan hagytuk magunk mögött az elátkozott kastélyt.

A hazaúton végigkísért minket a holló fájdalmas rikoltozása.

 

Soha többé nem láttam Edgart, ahogy más sem. A holló panaszos hangját sem hallottuk egy idő után a madárcsicsergéstől hangos rengetegből. Hiába próbáltunk visszajutni napok múlva a kastélyhoz, nem találtuk az odavezető ösvényt. Eltűnt, ahogy az erdőben gomolygó sűrű, fehér pára is.

Kósza mesék kaptak szárnyra a környéken: egy fekete hajú férfiről, aki képes hollóvá változni és éjszakánként meghalt testvérét siratja… Csak Robert és én tudtuk, hogy a mesék mennyi igazságot hordoznak magukban, de mi inkább feledni akartuk azt, mintsem megőrizni. Végre semmi sem állhatott a szerelmünk útjába. A rémálom véget ért, és folytatódhatott a valóságban játszódó tündérmese.

dalosmadar-palyazatA kép, amiről a történet született
{lang: 'hu'}
24 hozzászólás
  1. vampire nori szerint:

    Azt hiszem, ez megérdemelt győzelem volt :)
    Fantasztikus lett!
    Mondtam már Neked korábban is, hogy mennyire tetszett, de leírom ide is :)
    Először is: Nagyon tetszett az egésznek a stílusa, szeretem az olyan történeteket, amik kicsit régebben játszódnak
    Másodszor: Élek-halok az ilyen tündérmesés jellegű művekért, úgyhogy külön imádtam azt, amikor kiderült, hogy van a dologban boszorkány, és hogy a madár valójában Robert
    Megint csak ismétlem önmagam: Fantasztikus ;)

    Puszi: Nóri-húgid

    P.S: azon gondolkoztam, hogy minek is a hatására lett a főszereplő fiú neve Robert?? xD -> azt hiszem, rájöttem utána már a válaszra ;)

    • Aby szerint:

      Drága Húgi!

      Köszönöm szépen! :) Örülök, hogy tetszett. :D Én is nagyon szeretem azokat a történeteket, amelyek régebbi korban játszódnak, illetve a tündérmesések is. :)
      Igen, jól gondolod, hogy Robert miért Robert. xD

  2. terra38 szerint:

    Szia Angyalkám!

    Gratulálok, gratulálok, és gratulálok!!
    Imádtam, már akkor is amikor először olvastam, még félkész állapotban.
    Imádtam, mikor a végleges verziót falhattam a béta szemével.
    Imádtam, mikor első helyezettként itták szemeim a szavakat, mint olvasó.
    Még most is elvarázsol, ki tudja már hányadik olvasásra…
    Puszi Terra

  3. Atyus szerint:

    Oooh Aby!
    Tátva maradt a szám. De komolyan! xD
    Nem olvastam a többi pályázati munkát, de elképzelni sem tudok ennél jobbat, gyönyörűbbet,fantasztikusabbat, tökéletesebbet, stb.
    Imádom a misztikus történeteket (ki gondolta volna :P), és persze nem árt, ha szerelem is van a dologban, no meg hepiend. :) De ez valami hihetetlen volt! Földöntúli (hogy stílszerű legyek :))!
    Az elején Robert leírásában én is felfedeztem némi szembetűnő hasonlóságot bizonyos valós személlyel. :P Vajon miért? xD Biztos csak a véletlen műve…:D
    De visszatérve a történetre: A hangulata elképesztően magával ragadó lett. Az erdő és a kastély leírása szuper!
    Tetszik, hogy belevittél egy kis boszorkányságot is. A klasszikus tükrös megoldáson jót mosolyogtam. :)
    A vége pedig egyszerűen csodálatos lett!
    Azt hiszem, nincs mit tovább ragoznom. Imádtam minden betűjét! :)
    Gratulálok a győzelmedhez, nem ok nélkül nyertél!
    Csók

    • Aby szerint:

      Szia Drága!

      Nagyon szépen köszönöm! Hát igen… csak véletlen… :P Na jó, nem az… :P
      Igen, a klasszikus tükrös megoldás az egyik kedvencem… xD Nagyon szeretem, elsősorban a vámpíros történetek miatt. xD
      Szerelem, Happy End és misztikum, ez a három nekem sem hiányozhat egyetlen történetből sem, főleg azokból, amiket én írok, mert imádom, és nem tudok meglenni e három nélkül. xD

  4. Csilla szerint:

    Szia! Csilla vagyok Terra anya lánya!
    Gratulálok az I. helyért és sok szerencsét kívánok hogy, írónő lehess!
    Puszi:Csilla

  5. Zsuzsa szerint:

    Szia! teljesen elkerülte a figyelmemet ez a gyöngyszem! Nem lehetek ennyire vak! vagy mégis? Ez valami csoda! Csipkerózsika,de nekem A szépség meg a szörnyeteg is eszembe jutott.Csodálatos leírások vannak benne,szinte láttam magam előtt a sűrű áthatolhatatlan erdőt!GRATULA!!

  6. Aby szerint:

    Drága Atyusom!

    Az Alteregó csak egy bizonyos körülménynek köszönhetően végződik szomorúan, de igazából, ahogy mondtad, én is megláttam benne a boldog véget. Ezt nemcsak te, hanem más olvasók is említették. Nem a klasszikus értelemben vett Happy Endet, hanem valahogy másképpen, más módon… Remélem, érted, hogy mire gondolok, és most már kielégítőnek találod a válaszom. xD

    Puszi Neked!

    Aby

  7. Aby szerint:

    Köszönöm Nektek a kommenteket!

    Pusszillak Titeket:

    Aby

  8. Claire szerint:

    Szia Aby!
    Merin már írtam, de szeretném, ha itt is nyoma maradna a véleményemnek:
    Varázslatos, elbűvölő mesevilágba kalauzoltál, ami gyermekkorom szeretet történeteit idézte fel. Mialatt olvastam, belecsöppentem Csipkerózsika misztikus világába, részese voltam a főszereplő bolyongásának. Fantasztikusan sikerült átadnod a novella hangulatát, csak gratulálni tudok hozzá!:) Puszi, és még sok-sok hasonlóan csodás történetet! Claire

  9. MJudit szerint:

    Szia Aby!

    Nekem kimaradt ez a csodálatos történet, most olvastam és nagyon-nagyon szép “mese”.
    Engem is elvarázsolt.
    Puszi: Judit

  10. Stiga szerint:

    Szia!

    A főszereplő srác nevét imádtam… :) És be kell vallanom, nekem abszolút Rob volt a szemem előtt, ahogy elképzeltem (nagyon cuki látvány lovászfiú cuccban). :D

    Elég sokat írogattunk át rajta, de sikerült fa***n kipofozni, hogy abszolút hiteles legyen. :D

    Nekem a boszis jelenetről valahogy mindig a Grimm-tesók film jut eszembe, meg úgy kicsit az egész novelláról – hogy átváltoznak, miegymás (az a film nagyon mély hatással volt rám anno).

    Mindenesetre örülök, hogy vannak olyan apukák, akik támogatják a lányukat. :))

    Pusz: Stigu _@/”

    • Aby szerint:

      Szia!

      Volt egy sanda gyanúm, hogy te imádni fogod a főszereplő nevét. :D Nekem is végig ő lebegett a szemeim előtt írás közben. :)

      Igen, elég sok minden volt benne… Nehéz szülés volt, de végül sikerült feljavítanunk. :)

      A Grimm-tesós film rám is nagy hatással volt. Most, ha jobban belegondolok lehet a hasonlóság gondolatában valami…

      Nem akartam, hogy az anyuka támogassa. Minden mesében az van. :D

      Köszönöm a véleményt, Lektorom! :)

      Pussz:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  11. Mile Judit szerint:

    Szia Drága!

    Újból elolvasva is csodálatosan szép kis mese. Nekem nagyon tetszett a hangulata, a mesés elemek, a happy end, egyszerűen magával ragadó. Annyira jó, hogy ilyen sok oldalú vagy. Az első helyezést megérdemelted, úgy látszik még nem nőttem ki a mesékből, olyan jó volt olvasni. :)
    Puszi: Judit

    • Aby szerint:

      Szia, Anyu!

      Szerintem egyáltalán nem baj, hogy még nem nőttél ki a mesékből, sőt! :) Én sem fogok soha. :D
      Nagyon szépen köszönöm a bókot, örülök, hogy sokoldalúnak tartasz. :blush: :)

      Hálás vagyok a véleményedért és a kedves, dicsérő szavakért! :) :heart:

      Pussz:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  12. Melinda szerint:

    Szia!
    Ez egy olyan novella volt ami mese..:))) Nekem egy mesének tűnt de mégis rövid volt de minden meg volt benne mint egy lerövidített mese, meg volt az előzmény mit miért hogyan..stb.. Furcsa volt hogy az apja támogatta a lányát de az anyja nem, valahogy ez mindig fordítva szokott lenni , ügyes csavar!
    Az apja csodálatra méltó hogy így támogatta lányát még aha ő elveszítette a hitét hogy lánya nem találja meg a szerelmét addig ezt nem próbálta kimutatni a lány felé ha nem igen megtaláljuk a szerelmedet!Az anyja meg ő a legjobbat akarja a lányának mint minden anyja de ezzel fájdalmat okozva neki.., mint vmi elrendezett házasság.. De a kis madár nem adta fel aki Robert volt, és szerencse hogy marion hallgatott a szívére hallgatott magára és a madárral tartott így sikerült végre az hogy a szerelmük egyesülhetett újra..
    Magába bolondít, elvarázsol:))

    • Aby szerint:

      Szia, Melinda!

      Nagyon szépen köszönöm. Örülök, hogy magába bolondított és elvarázsolt ez a meseszerű novella. :)
      Az, hogy az apa, és nem az anya támogatja Mariont nem tudatos csavar. Az én fejemben az apák a jófejek. :)
      Igen, a lány egyszerűen követte a szívét, sokszor ez jelenti a legjobb megoldást. :)

      Hálásan köszönöm a véleményt! :)

      Pussz:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  13. Lilli M szerint:

    Sziia! Na, nekem az e havi novellák közül ez a kedvencem! :D Imádtam. Fantasztikus, elbűvölő és lenyűgöző. Elvarázsolt. Többször is elolvastam, annyira tetszett. A mese szerű jelleg csak emelte a fényét. o.o Nagyon jó volt :DDD
    A vége is szuper lett, minden mozzanat tetszett és meghatott.
    Egyértelmű favoritom lett és gratulálok a jogosan megérdemelt győzelmedhez.
    pussssz

    • Aby szerint:

      Szia, Lilli!

      Nagyon örülök, hogy ennyire magával ragadott ez a novella. :)
      Hálás vagyok a véleményedért és a kedves szavaidért. :)
      Köszönöm szépen a gratulációt, jól esik, hogy úgy gondolod, megérdemeltem az első helyet. :)
      Remélem, hogy a jövőben még sok novellámról, illetve történetemről írod majd, hogy a favoritod. :)

      Pussz:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  14. Katherine szerint:

    Szia!

    Gyönyörű lett ez a novella is :) A kis varázslat benne, a meseszerűség csak még izgalmasabbá tette. :) Imádnivaló :)

    pux

Szólj hozzá!