2010. június 04.

istenialdas

Az álmaink sokszor figyelmeztetnek minket, de legtöbbször nem veszünk róluk tudomást. Csak akkor döbbenünk rá erre, amikor már túl késő. Azon a sejtelmes, hátborzongató éjszakán minden megváltozott. Valami olyasmi vált részévé az életemnek, amit sohasem akartam. De mégis hozzám tartozott. Mélyen belül lappangott bennem, mint egy halálos kór, amely lassacskán mérgezi meg a szerveidet.

Ezen az éjszakán lettem tizenhat éves. Napközben nem történt semmi szokatlan, minden úgy zajlott, ahogy általában szokott. Este megkaptam az ajándékokat, majd kilenc óra tájban mindannyian nyugovóra tértünk. Hamar álomba zuhantam, az egész napos sütés-főzéstől a nővéreimmel, illetve az ünnepléstől kellemesen bágyadt voltam.

Halk motoszkálásra ébredtem, azt hittem, megint egy mókus mászkál az erkélyemen. Fáradtan nyitottam ki a szemeimet, majd felültem az ágyamon. Gondolatban az átkozott kis rágcsálót szidalmaztam, amiért nem hagyja aludni az embert.

A csodálkozástól elakadt a lélegzetem. Egy ötéves forma kislányt pillantottam meg magam mellett az ablakon beáradó, halvány holdfényben.

– Az ágy alatt… – suttogta, miközben ijedten felém fordult; tekintetével a padlót kémlelte. – Az ágy alá bújt a mumus – rémüldözött.

Apró kezében egy kis játékmackót szorongatott. Sápadt volt, a bőre hófehér, kerek arcát aranyszínű fürtök ölelték körül. Fehér, ujjatlan hálóruhát viselt, melyet a térde felett virágos csipke szegélyezett.

– Ki vagy te? – kérdeztem meglepetten. Igyekeztem nyugodt hangon beszélni, nehogy még jobban megijesszem titokzatos éjszakai látogatómat.

– Az ágy alatt… – ismételte alig hallhatóan, figyelmen kívül hagyva az előbbi kérdésemet.

– Ne félj! – nyugtatgattam. – A mumus nem fog előbújni, hiszen ketten vagyunk – magyaráztam. – Csak akkor nagylegény, ha az ember egymaga van a szobában – folytattam az okfejtést.

Még emlékeztem rá, hogy Mary is ezzel vigasztalt engem, mikor kicsi voltam. Édesanyám, Maggie mondta ezt a nővéreimnek, amikor megrémültek az ágy alatt lakó szörnytől éjszaka, Mary pedig nekem, mert anya már nem mondhatta… A születésemkor halt meg; sosem ismerhettem őt. Az édesapám, George sohasem hagyta volna, hogy elfelejtsük az édesanyánkat, és ebben a mostohaanyánk is egyetértett vele. Ő egy csodálatos asszony, és mindannyian örültünk apa boldogságának, hogy sikerült újra társra lelnie.

A kislány hangja szakította meg merengésemet.

– Én egyedül vagyok – mondta értetlen arckifejezéssel.

– Egyedül? – hitetlenkedtem. – Hol vagy egyedül? – kerekedtek el a szemeim, miközben hideg futott végig a gerincem mentén. A testem már ekkor érzékelte, amit az elmém csupán sejteni vélt. Valami hátborzongató titok lengte körül ezt a rejtélyes kis jövevényt.

– Hát az erdőben – magyarázta, és összeráncolta apró szemöldökeit.

– Az erdőben? – ismételtem döbbenten.

Ekkor már végképp nem értettem semmit az egészből. Kétségbeesetten igyekeztem válaszra lelni.

Aztán a szoba lassan átalakult: hatalmas fenyőfák és fehér hóbuckákkal szegélyezett ösvények jelentek meg előttem. A kislány eközben úgy révedt maga elé, mintha ő varázsolná át a környezetünket.

– Siess! Nagyon fázom – halt el lassan a hangja.

Hirtelen nyitottam ki a szemeimet, és azonnal felültem az ágyamon. Egyik kezemet a mellkasomra szorítottam, miközben rémülten kapkodtam levegő után.

Csak egy álom volt. Csak egy álom… – nyugtattam magam, de a gondolataimban figyelmeztetően ott zakatoltak az ismeretlen gyermek szavai: „Siess! Nagyon fázom.”

Furcsa érzések kavarogtak bennem. Az álmomban felfedezni véltem némi valóságot, miközben a józan eszem erősen tiltakozott még a puszta feltételezés ellen is. De végül a szívemre hallgattam. A megmagyarázhatatlan belső megérzésem maga alá gyűrte az elmémet.

Gyorsan kiugrottam az ágyból, magamra vettem a pongyolámat, és már szaladtam is lefelé a lépcsőn. A bejárat melletti komódról felkaptam a lámpást, amit meggyújtottam, majd gondolkodás nélkül kiléptem az éjszakába.

Fogalmam sem volt, merre induljak. A sápadt telihold fénye visszaverődött a fehér hóról, bevilágítva a környéket, így a lámpás szinte felesleges volt.

Végignéztem a sűrűbe vezető keskeny ösvényeken. Azt hiszem, útmutatásra, valamiféle jelre vártam, ami képtelenségnek tűnt, de aztán megláttam az álombéli két fát, a környék leghatalmasabb fenyőit, amelyek egy csapás fölé tornyosultak.

A lábaim szinte maguktól mozdultak. A hóban taposva majd’ lefagytak, de ez akkor cseppet sem érdekelt. Nem voltam önmagam, úgy meneteltem a kicsi ösvény felé, mint akit megbabonáztak.

Ahogy beljebb értem az erdőben, a táj egyre ismerősebbnek tűnt. Anélkül, hogy alaposabban körülnéztem volna, éreztem, hogy merre kell mennem. Végigküzdöttem magam a néhol hóval borított csapáson, egészen addig, amíg egy óriási korhadt fatörzs el nem állta az utamat. Ügyetlenül átvergődtem rajta; a hosszú pongyola megnehezítette a dolgomat. A lábaim vörösek voltak a hidegtől, a hűvös éjszakai szél áthatolt a vékony anyagokon, amiket viseltem, kegyetlenül belemarva a bőrömbe. De mennem kellett, tudtam, hogy nem késlekedhetek.

Megőrültem, annyi szent! Mit fognak szólni otthon? – morfondíroztam, végignézve a nedves ruháimon, miközben magam elé képzeltem apa dühös arckifejezését.

Miután átmásztam a rönkön, az egyik vastag ágának tövében egy kis hókupacot pillantottam meg. Ahogy jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy a kis halmot valójában fehér ruha fedi. Aztán felfedeztem az apró kezeket, amik élettelenül hevertek a ruhácska két oldalán. Az egyik egy barna játékmackót szorongatott. Majd megláttam egy fedetlen kicsi lábat is.

A gyermek az álomból ott hevert öntudatlanul azon a helyen, amit a szobámban mutatott nekem. Először megbénított a felismerés. Meg kellett ráznom a fejem, hogy visszataláljak a valóságba. Az álmom vezetett el idáig, de itt és most vissza kellett nyernem a józanságomat, nem volt időm álmélkodni.

Odasiettem az apró testhez, és lassan letérdeltem mellé. Miközben fölé tartottam a lámpást, kisimítottam az aranyfürtöket a kerekded, sápadt arcból. Olyan volt, mintha csak békésen aludna. A csuklóját átfogva megemeltem az egyik karját, és kitapintottam a pulzusát. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor az ujjbegyeim alatt megéreztem a gyenge, alig észlelhető lüktetést. Hihetetlen boldogsággal töltött el, hogy még időben rátaláltam erre az angyalarcú gyermekre.

Egyik kezemet óvatosan becsúsztattam a háta alá, és a karjaimba vettem. Betakargattam a pongyolámmal, majd gyengéden magamhoz szorítottam, hogy megmelengessem, amennyire csak tudom. Egy pillanatra megborzongtam, amikor az átfagyott kis test a bőrömhöz ért.

Nem késlekedhettem. Gyorsan megkerültem a fatörzset, és visszasiettem a házba. Csak az számított, hogy minél előbb a biztonságos melegben tudhassam a kislányt; a saját reszketésemről nem vettem tudomást.

Egyenesen a vendégszobába vittem. Befektettem az ágyba, és gondosan betakartam, azután felébresztettem a szüleimet. Apa azonnal elindult a doktorért, aki miután megvizsgálta a gyermeket, csak annyit mondott, tartsuk melegen és minden rendben lesz.

Az álmomról senkinek sem meséltem, kivéve a legfiatalabb testvéremet, Williamet, aki a legközelebb állt hozzám a családtagjaim közül. A többieknek azt mondtam, hogy éjfélkor sétálni indultam, mert egyedül szerettem volna lenni egy kicsit anya emlékével.

Caroline – így hívták a kis jövevényt – hamarosan magához tért.

A szomszédos birtokról kóborolt el, miután meglátott egy őzet az ablakból. Az állat gyorsan elillant előle, de ő akkor már nem találta a rokonai házához vezető utat. Megbotlott egy, a hótakaró alatt rejtőző ágban, és esés közben beverte a fejét. Ezután leltem rá.

Caroline éppen azon az éjszakán tévedt el az erdőben, amikor felszínre tört az áldásom. Az ő megmentésének emléke ad számomra erőt, hogy fejet hajtsak Isten akarata előtt, alázatosan elfogadva a feladatot, amelyet számomra kijelölt. Ha összetör, hogy nem sikerül valakin segítenem, akkor felidézem magamban azt a teliholdas, téli éjszakát, a havas ösvényt és Caroline angyalarcát.

Az ő lelkét láttam elsőként, de nem utolsóként. Akkor éjjel időben érkeztem, de rengeteg alkalom volt, amikor már semmit sem tehettem. Előre megérzem a haláleseteket, látom a kóbor szellemeket, akik segítséget várnak tőlem, hogy békére lelhessenek.

A családban hetedik gyermekként, szenteste éjfélkor jöttem a világra. Valószínűleg ezek a körülmények is közrejátszottak abban, hogy engem szemelt ki a Mindenható erre a teherként rám nehezedő, ugyanakkor különleges feladatra. Az évek múlásával ráébredtem, hogy a tudásommal segíthetek az embereken és a családjaikon. Végül beletörődtem, hogy mindez a részem. Ez a küldetésem.

{lang: 'hu'}
18 hozzászólás
  1. Stiga szerint:

    Szia Drágám!

    Hát, ez nagyon jó volt… épp csak annyira borzongtam, ami még egészséges :D
    Jaj, nagyon tetszett.
    És remélem, hogy lesz még ennek is egyszer majd folytatása, mert az is nagyon érdekelne, bármennyire is ódzkodom a témától :))

    Köszönöm ezt a szupi szülinapi ajándékot :D

    Pusz: Stigu _@/”

    • Aby szerint:

      Nincs mit, Drága! :D

      Azért erről a témáról írtam, mert ez konkrétan Neked szól, reméltem, hogy tetszeni fog! :) Nagyon örülök neki, hogy így lett! xD

      Hogy folytatom e, az majd kiderül, de ígérem, te tudod meg elsőként! ;)

      Csók Neked!

      Aby

  2. vampire nori szerint:

    Szia Aby!
    Fantasztikus lett, nagyon tetszett, hogy ez annyira más volt, mint az eddigiek. Nagyon örlök, hogy mostanában mindig új és új arcodat mutatod meg, és elszakadsz egy picit a Saga világától.

    SOk ilyet még!

    Puszi: Nóri-húgod

    • Aby szerint:

      Szia Húgi! :)

      Örülök, hogy tetszett! :)
      Nagyon jól esik, hogy azokat az írásaimat is olvassátok és szeretitek, amelyek függetlenek a Saga világától. xD
      De akkor is a twilight a mindenem! :P

      Aby

  3. terra38 szerint:

    Szia Lyányom!

    Húúú, imádom az ilyen, misztikus, rejtélyes szösszeneteidet! Az ember hátán futkos a hideg, de én nagyon szeretem, ezt a kis borzongatást.

    Először “A Lélekrabló”, most pedig ” a Téli Álomséta”! Vajon mennyire voltam hatással Rád??
    XXDDDDDD

    Gratulálok, mindig meg tudod lepni az embert valami újjal!!!

    Pusza Terra

    • Aby szerint:

      Szia Anya!

      Mennyire voltál hatással rám? Szerinted? xD
      Kiugrok a bőrömből, hogy ilyen felülmúlhatatlan és nélkülözhetetlen Bétám van… ;) Mihez is kezdenék én Nélküled? xD
      Millió meg egy puszi Nektek! :*

      Aby

  4. Stiga szerint:

    Szia!

    Nah, írok ide még egyszer (régebben, még az eredeti novellához megtettem már). :)

    Szóval hozzám nagyon közel áll ez a novella, mert végül is én vagyok benne :D Bár, hála az égnek, engem elkerült az ennyire különleges képesség… nem tudom, hogy birkóznék meg vele, ha éjjel egy kislány állna az ágyam mellett, és mumusokról magyarázna. :D
    Sztem sok lehetőség van még benne, egyszer majd érdemes lesz tovább dolgozni, kibontani (majd ha már kevesebb történet fog megírásra várakozni :D ).

    Örülök, hogy megihlettelek (de azért megpróbálok nem beköltözni a fejedbe… :D )

    Pusz: Stigu _@/”

    • Aby szerint:

      Szia, Cica!

      Késő! Emlékszel? Sarah… :P Szóval már a fejem lakója vagy. Örültem volna, ha egy kevésbé elvetemült változatot kapok, de ez van… :D

      Úgy látom, hogy mindegyik történet alapötletét jónak tartod, csak maga a papírra vitelükkel vannak problémák. Mármint hogy elég kezdetlegesek. Biztos, hogy ha most ülnék neki megírni ezeket a sztorikat, akkor teljesen másként tenném. Hála az égnek, mi? :D

      Szóval talán egyszer újra nekiülök ennek a sztorinak is. Asszem’ Jake mégsem fogja megúszni és fel kell találnia az időkibővítőt… :D

      Bízom benne, hogy sikerrel jár! :P

      Köszi a véleményt! :) Örülök, hogy megírhattam Neked ezt a sztorit! ;)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  5. Mile Judit szerint:

    Szia Drága!

    Tetszett ez a novella, kicsit misztikus, de jó. Furcsa lehet, ha valaki ilyen képességgel van megáldva, de kinek mi jut. Örülök, hogy megmentette a kislányt, bár ilyen álomtól én biztos megijednék.
    Jól sikerült, ügyes vagy!
    Puszi: Judit

    • Aby szerint:

      Szia, Anyu!

      Tudom, hogy az ilyen jellegű történeteket nem kedveled, ezért köszönöm, hogy elolvastad. :)
      Szerencsére ilyen képességem nekem sincs. Biztos nehéz teher lehet. Egyébként én bírom a misztikus dolgokat! ;)

      Köszönöm szépen a véleményt! :)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  6. Melinda szerint:

    Szia!
    Emlékszek erre a novelládra!:)És még mindig nagyon szeretem!
    A lány szenteste lett 16 éves ami már magában is különleges ha valaki szenteste született(én már csak ezt tudom én is dec.24-i lány vagyok:))
    és ezzel sok minden együtt jár ami csak arra várt hogy kirobbanjon a lányból.. Segítsen és mentsen másokat mert képes rá!Örülök annak hogy elmondta a testvérének ezt az egészet a legkisebbnek egyedül ezzel senki nem tudna megbirkózni mert ez olyan mint egy arcon csapás és felébredsz h valóban igaz-e megtörtént?Mit és hogyan tegyen az ember , sokszor elnyomjuk azt a kis hangot és ebből is előfordulhat a baj hogy nem hallgatunk de Ő nem így tette próbálta elnyomni de nem sikerült és ezzel megmentett vkit, ki tudja hogy talán a lány élete így pótolta őt hogy elveszítette az anyját?? Még ha csodásak a szülei az apja és a mostoha anyja ( sajnos ők szoktak a legnagyobb problémák lenni, nem tudják befogadni őt vagy nem tudják elviselni az új helyzetet) de itt egészen máshogy van és ez méltó dolog.
    nem is szaporítóm tovább a szót! Csak annyi hogy IMÁDOM!

    • Aby szerint:

      Szia, Melinda!

      Én is december 24-ei lány vagyok. ;) Ahogy egyszer egy ismerősöm mondta: szentreggel születtem. :)
      Különleges dolognak tartom, hogy akkor láttam meg a napvilágot. Stigu hetedik gyermek a családban, én pedig karácsonykor születtem. Ez a két misztikus körülmény adta az ötletet ehhez a történethez. :)
      Örülök, hogy van, aki olvasta a régi változatot is, mert így látja, hogy mi változott az eredetihez képest. :)
      Nagyon jól esik, hogy ennyire szereted az írásaimat, a történetek kielemzését pedig külön díjazom a komijaidban. :D

      Hálásán köszönöm a véleményt! :)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  7. Lilli M szerint:

    Szia!
    Bocsi, de sietnem kell, az utolsó mondatot már szinte rohanva olvastam el. Imádtam! A karácsony közel áll a szívemhez, a téli hangulat varázslatáért oda vagyok. Újra, ezredszerre, ezer egyedszerre is megdöbbenek rajta, mennyire imádom a novelláidat. Igazán jó vagy bennük.
    Ezt a novelládat sajnos nem olvastam még, nem tudom miért xD
    De már ezt is kipipálhatjuk <3
    sok szerencsét a továbbiakhoz.
    U.i.: remélem én leszek a szerencsés nyertes, de ha nem, akkor is tudnod kell, hogy mindig a te hűséges olvasód leszek ;)
    pusssz

    • Aby szerint:

      Szia, Lilli!

      Örülök, hogy ismét itt vagy. :)
      Akkor ebben hasonlítunk. Én is imádom a karácsonyt. :) Ebben nagy szerepet játszik, hogy – ahogy Melindának is írtam – december 24-én születtem. :)
      Ezt a novellát tavaly írtam, és egy külön blogon volt elérhető, de megszüntettem, amikor létrejött a honlap. Azóta ez az írásom sehol sem volt olvasható, valószínűleg ezért nem találkoztál még vele. :)
      Köszönöm a kedves szavakat! :) Nagyon örülök, hogy erősíted a hűséges olvasóim táborát. ;)

      Hálás vagyok a hozzászólásodért! :)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  8. Katherine szerint:

    Szia!

    Annyira csodálatos volt…:) Magam előtt láttam az összes arcot, a szobát a tájat, mindent :D
    Hihetetlen, hogy ezzel a novellával is egy új oldaladat mutattad meg Nekünk. Ezt a sokszínűségedet szeretem, meg hogy minden írásoddal kiemelkedőt produkálsz. Nem teszel elénk semmi szedett-vetett valamit, hanem a legjobbat nyújtod. :) Annyira hálás vagyok ezért Neked. :) A gyönyörű és változatos fogalmazásról már nem is beszélve. Köszönöm! :)

    pussz

    • Aby szerint:

      Szia, Kath!

      Jaj, ez annyira, de annyira kedves. Ezt a véleményedet megkönnyeztem. Nagyon szépen köszönöm! :)

      Ezzel a hozzászólással bearanyoztad az estémet. :D
      Hálás vagyok a kommentedért! :)

      Pussz:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

      Ui.: Vigyázz magadra! Kitartást a sulihoz! :)

  9. Katherine szerint:

    Én is szeretlek! :D

Szólj hozzá!