2015. március 20.

kincsesdoboz

A nap már egészen magasan járt az égen, amikor a fiatal nő autójával ráfordult a keskeny földútra. A fehérbe öltözött lombok között átszűrődő fény suhanó árnyékokat festett a vörös motorháztetőre. Az akácvirágok mindent betöltő illata elérte, elbódította a sofőr érzékeit. Elvarázsoltan hunyta le szemeit; újra kislánynak érezte magát, amint virágot szed, fogócskázik a fák között. Egy pillanatra megfeledkezett róla, miért jött ide.

Amikor megint az útra szegezte tekintetét, megpillantotta a hatalmas házat. A külső, egykor fehér vakolat megszürkült, a falakon felfelé kúszó növényeket száraz levelek csúfították, a zsalugáterek elkorhadtak, a bejárati ajtó elöregedett. Lilith bosszantóan lehangolónak találta a látványt, szemébe a tehetetlen düh könnyei gyűltek. Leparkolt a feljárón álló hínárzöld kocsi mögött. Nagyot sóhajtva kikapcsolta biztonsági övét, de még nem szállt ki. Gyermekkorának édes-keserű emlékei kavarogtak a fejében.

– Csakhogy itt vagy! – üdvözölte egy magas, mosolygós asszony.

A nő megrázta fejét, igyekezett kitörölni fejéből az előbbi gondolatokat.

– Ne haragudj – szólt halkan. – Kicsit elaludtam.

– Az a fő, hogy ideértél – legyintett a másik. – Készen állsz a lomtalanításra? – Lilith határozottan bólintott, majd kiszállt. Mély levegőt vett, arca bizonytalanságot tükrözött. – Én sem gondoltam, hogy ilyen hamar bekövetkezik, de hidd el, később is ugyanilyen nehéz lenne, ha nem még nehezebb…

– Anya, nem kell magyarázkodnod. – A fiatal nő édesanyja vállára tette a kezét. – Kezdjük a padláson!

Lorene bátorítóan átkarolta lánya derekát, így indultak a ház felé.

 

– Meryl nagyi sosem a rendszeretetéről volt híres. El sem merem képzelni, mi mindent találunk odafent. – Az idősebb nő jelentőségteljesen a padlásfeljáró felé intett.

Lilith szó nélkül követte édesanyját. Odafent enyhe félhomály fogadta őket, az apró ablakokon beáradó fény mégis tökéletesen elégnek bizonyult a pakoláshoz. Régi fabútorok, vén, bőrkötéses könyvek, fényképalbumok hevertek mindenfelé. Lorene aggodalma alaptalannak bizonyult; a káoszban felismerhető rendszer uralkodott.

A fiatal nő letelepedett az egyik ósdi fotelbe, és kezébe vette a hozzá legközelebbi emlékőrzőt. Megfakult írások, megsárgult képek sorakoztak benne. Az egyiken önmagára ismert: szívből nevetett, fodros, nyári ruhája szállt a szélben, miközben nagyapja mosolyogva lökött egyet a kerti hintán.

Ahogy a képet csodálta, és gyermekkori emlékein merengett, tekintete a vele szemben álló magas szekrény tetejére tévedt. Egy darabig érdeklődve figyelte a kis fadobozt, aztán összeszedte bátorságát, és leemelte a helyéről.

– Mi ez? – kérdezte Lorene.

– A kincsesdobozom – felelte Lilith egyszerűen. Felkattintotta az indákkal, levélmintákkal televésett ládika zárját. A belegyűjtött vágyak érintetlenül hevertek benne, mint ahogy egykor magára hagyta őket. – Nagymama megtartotta – suttogta meghatottan, majd egyenként szemügyre vette kincseit.

Egy párizsi képeslap, egy szerelem feliratú, összehajtogatott cédula, melyen az áhított férfival kapcsolatos legfontosabb kritérium szerepelt.

– „Úgy szeressen, mint nagyapa a nagymamát” – olvasta Lilith hangosan a kacska gyerekbetűket. Brandonra gondolt, és boldog mosoly jelent meg az arcán. – Azt hiszem, ez teljesült.

– Párizsban is jártál már – emlékeztette édesanyja. A lány bólintott. – Ez inkább egy kívánságládika, ha jól sejtem.

– Igen, olyasmi – helyeselt, továbbnézegetve a rég nem látott vágyakat. A rajzot, melyen egy férfi és egy nő szívekkel körülölelten simult egymáshoz, nem mutatta meg édesanyjának. A kép alján, az előbbihez hasonló gyerekírással a következő szerepelt: „Anya újra legyen boldog.”

Szülei válása után semmi másra nem vágyott, mint hogy Lorene visszanyerje vidám, mosolygós önmagát. Szerencsére Raymondban szerető társa talált.

A rajz után kiemelt egy régi fényképet – két kislány játszott a kertben leterített pléden. Megfordította, és megnézte a hátlapját. – „Örökké barátok!” – olvasta.

– Nahát, ezek ti vagytok Dinah-val – csodálkozott édesanyja. – Milyen jó, hogy még mindig számíthattok egymásra.

– Igen – helyeselt Lilith. – Ritka kincs a barátságunk.

Miközben Lorene körülötte tett-vett, a kincsesdobozból későbbi kívánságok kerültek elő. A rajzverseny kiírás aljára szintén rákanyarította óhaját: „Első hely”. Már nem emlékezett rá, mit ábrázolt a nyertes mű, de arra igen, hogy milyen mámorító érzést jelentett a győzelem. Előkerült álmai művészeti iskolájának ismertetője, ahová legnagyobb vágya volt bekerülni. A füzet elején „Az én iskolám” felirat szerepelt. Szélesen elmosolyodott, hiszen abban az intézményben töltötte legszebb éveit.

Eltűnődött, hogy talán mindez nem a véletlen, hanem a ládika műve.

Utolsó kívánságként egy csendes, békés helyen álló hatalmas, tágas házról készült miniatűr festmény került elő. A fiatal nő számára furcsán ismerősnek tűnt. Kereste, kutatta a fejében, hogy hol és mikor készíthette, de nem tudott rájönni.

– De gyönyörű! – álmélkodott Lorene. – Ezt a házat ábrázolja, ugye?

Lilith rácsodálkozott a képre: a hatalmas, fehér falakra felfutó zöld növényekre, a kicsi, zsalugáteres ablakokra, a virágzó kertre, a háttérben látható naplementére.

– Azt hiszem, mégsem kellene eladnunk ezt a helyet – mondta édesanyjának reménykedve, miközben az arcáról egy kövér könnycsepp hullott a festményre.

 

Nyomtatásban megjelent az Aposztróf Kiadó Dimenziók 3 – 57 mai magyar novella című kötetében 2012 novemberében.
{lang: 'hu'}
Szólj hozzá!