2011. május 11.

kudarc

A szavak eltorzultan, recsegve-ropogva szűrődtek ki a pályaudvari hangosbemondóból. A kora hajnali órában alig néhányan várakoztak a peronon. Az egyik padon fiatal nő didergett, a kezében vaskos jegyzetköteg pihent. Még ezekben az utolsó pillanatokban is próbálta az eszébe vésni a tételek leglényegesebb részeit; halkan motyogva ismételgette a legfontosabb tudnivalókat.

Néhány perc múlva megérkezett a vonat; a hosszú, élénkpiros szerelvény elegánsan siklott be a vágányra. A nő odasétált a hozzá legközelebb eső ajtóhoz, és tétován megnyomta az oldalán zölden villogó gombot.

Miután helyet foglalt, újra olvasni kezdte a jegyzeteket. A gyomra borsó méretűre zsugorodott, ahogy a félelem eluralkodott rajta. Néhány perc után a fáradtságtól kezdtek összefolyni a betűk a szeme előtt. Mikor már sokadszorra hiába próbálkozott felidézni a tanultakat, úgy döntött, mégiscsak alszik egy kicsit. Újra és újra lehunyta a szemeit, miközben igyekezett elcsitítani az államvizsga körül járó gondolatait.

A hosszú zötykölődés alatt végül sikerült aludnia egy keveset, de a pihentető álom sem volt képes elnyomni az agyában visszhangzó félelmeket. Hetekig tanulta éjszakába nyúlóan a tételeket, azonban most úgy érezte, semmit sem tud belőlük.

 

A szerelvény tartotta a menetidőt. A fiatal nő fáradtan összeszedte a holmiját a végállomáson, és leszállt. A nap már felkelt, de hamuszürke felhők takarták; borús idő köszöntött a városra. Az egyetem csak egy utcányira volt a vasútállomástól, így gyalogosan tíz perc alatt oda is ért. Miután belépett az épületbe, udvariasan köszönt a portásnak, aki vidáman rámosolygott, aztán elsétált a tanácsteremig. A folyosón üldögélve feszülten várta, hogy végre kilenc óra legyen.

A percek, úgy érezte, csigalassúsággal vánszorognak. A gyomra görcsbe rándult a félelemtől. Közben a csoporttársai is megérkeztek; ideges zsivajgás töltötte be a folyosót. Ő a jegyzetei fölé görnyedt, kihasználva az utolsó, életbevágó pillanatokat.

– Szia, Lívia! – köszöntötte az egyik szaktársa, egy másodpercre kirántva a kétségbeesés mocsarából. – Tudsz mindent? – mosolygott magabiztosan.

– Remélem – sóhajtotta rezignáltan.

A többiek összeültek, hogy megvitassák a főbb tudnivalókat. Akármennyire is igyekezett, nem bírt odafigyelni rájuk. A szavaik nem jutottak el a tudatáig. Egyre csak az járt a fejében, mennyire szeretne már túlesni ezen az egészen.

 

Majd lassan megérkeztek a bizottsági tagok. A tanácsterem ajtaján beszélgetés hangjai szűrődtek ki. A diákok egymás után besétáltak, hogy feltegyék a prezentációjuk anyagát a titkár gépére. A teremben mindenki megértően mosolygott; tisztában voltak vele, hogy a vizsgázók milyen feszültek. Líviát ez sem tudta megnyugtatni, szinte rettegett az előtte álló megmérettetéstől.

 

Kilenc óra után pár perccel megtartották a hivatalos megnyitót. A fiatalok egymás mellett, rendezett sorban álltak, mialatt az elnök üdvözölte őket és bemutatta a többi tagot. Lívia körül forgott a szoba, a térdei reszkettek, és attól tartott, menten összeesik. Amikor az elnökasszony befejezte a beszédet, kicsit megkönnyebbülve követte a többieket vissza a folyosóra.

Újabb feszült várakozás következett. Aztán a titkár végre behívta a névsorban első öt diákot. Lívia egyre jobban félt, hogy egyetlen szó sem jut majd az eszébe. Serényen olvasgatta a jegyzeteket, és közben frusztráltan pillantgatott a faliórára, mialatt érezte, hogy a percek makacsul nem akarnak múlni.

 

Végre kinyílt az ajtó, és az egyik csoporttársuk lépett ki rajta. A többiek izgatottan faggatták a bent történtekről. A fiatal férfi szűkszavúan csak annyit mondott: „Nem volt vészes!” Eközben a soron következő belépett a terembe, és a titkár becsukta maguk mögött az ajtót.

Lívián egyre jobban kezdett elhatalmasodni a pánik.

A megaláztatástól senki sem képes megmenteni – futott át az agyán.

Csüggedten igyekezett kihasználni az utolsó perceket, de a szíve mélyén jól tudta, teljesen felesleges.

 

 

Amikor a negyedik ember kilépett a teremből, Lívia meghallotta a nevét. Remegő kézzel vette fel az asztalról a tollait, csukta össze a jegyzeteit, miközben a titkár türelmesen várta az ajtóban. Mély lélegzetet vett, és egy lemondó sóhajjal besétált a helyiségbe. A bizottság tagjait halkan, szinte suttogva köszöntötte, aztán a fiatal férfi odakísérte a hosszú, ovális asztal végéhez, hogy kihúzhassa a tételeket.

Lívia erősen koncentrált, hogy a megfelelőek akadjanak a kezébe; megpróbált hallgatni az első megérzésére. Ugyan a kihúzottak között szerepelt olyan, amelyben pár perccel ezelőttig még biztos volt, hogy tudja, amikor meglátta a számokat, a gondolatok mégsem akartak kerek egésszé összeállni. A pánik szinte megbénította. Miután helyet foglalt, csak bámulta az előtte fekvő üres papírlapot.

 

Rövidesen rá került a sor. A titkár odavezette a kivetítőhöz, ő pedig remegő hangon belekezdett a védésbe. Szerencsére senki sem szólt közbe, mert akkor biztosan belezavarodik és elveszti a fonalat. Csak amikor végzett, akkor tették fel neki a kérdéseiket. Ezekre jól ismerte a helyes választ.

Azután a tételek következtek. Lívia némán ült a bizottsággal szemben. Szelíden faggatták, de ő képtelen volt válaszolni. Hiába igyekezett felidézni a tanultakat, sehogy sem akart sikerülni. Egyetlen szó sem jött ki a torkán, a fejéből elpárologtak a gondolatok. Ebben a pillanatban még a saját nevében sem volt biztos. Amikor az utolsó bizottsági tag is lemondóan hátradőlt a székében, az elnök megköszönte a fiatal nőnek a részvételt. Lívia ajkai észrevétlenül megremegtek, miközben tollaival a kezében elindult az ajtó felé.

 

Ahogy kilépett a helyiségből, forgott vele a világ. Nekidőlt a fehér falnak, és hagyta, hogy a könnyei némán hullani kezdjenek. A folyosón várakozó diáktársai érdeklődve, szánakozó pillantással figyelték. De ő nem akarta, hogy bárki is sajnálja.

Nem volt kíváncsi az eredményre sem, hiszen tisztában volt vele, hogy megbukott. A kétségbeesés súlyos teherként nehezedett a vállára, és taszította a mélybe.

Semmi mást nem akart, mint innen eltűnni – legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Sietős léptekkel tartott a kijárat felé, mialatt a könnyei megállíthatatlanul folytak végig az arcán. Kiérve az épületből egyenesen az állomásra indult. Magába roskadva sétált végig a keskeny kis utcán. A nedves, sós cseppek elhomályosították a látását.

Az átkelőhelyhez érve vakon lépett le a járdáról. A buszsofőr rátaposott a fékre, miközben figyelmeztetően rádudált Líviára. A fiatal nő egy pillanatra odakapta a fejét, aztán tompa csattanást hallott.

 

Nyomtatásban megjelent 2012 decemberében az Accordia Kiadó Prima verba 2012 című antológiájában.
{lang: 'hu'}
11 hozzászólás
  1. Melinda szerint:

    Szia!
    Szegény lány, úgy sajnálom véget vetett az életének mert nem sikerült amiért eddig tanult gürizett és mindenről lemondott hogy sikerülhessen hát ebből is látszik hogy néha kell a pihenés pedig nekem is nemsokára lesz a vizsgahetem….
    Sajnos a lány nem tudta saját magát megvédeni meg menteni de egyet nem értek a többiek miért nem mentek oda hozzá miért nem segítettek a szegény lányon még ha Lívia el is lökte volna magát tőlük de legalább érezhette volna hogy fontos valakinek ha saját magától még undorodik is….
    Ez elég rossz. Nagyon szomorú novella volt vajon a hátra maradottaknak milyen érzés lehet?? Mert ez öngyilkosság volt túl önző volt hogy figyelemben vegyen másokat hogy élhessen…, de ez nem érdekelte őt és ez szomorú mert fel lehet állni sokuknak ért pofon de sikerült felállni.. A halál könnyű valóban de az élethez kell még nagyobb bátorság tudom hogy ez milyen érzés barátnőmnek több barátja is öngyilkos lett és barátnőmet ez rettenetesen megviselte ahogy engem is hiszen látni őt amint szomorú rossz dolog..
    Tanulságos novella volt….

    • Aby szerint:

      Szia, Melinda!

      Örülök, hogy majdnem minden írásomhoz hozzászólsz. :) Ezzel kapcsolatban szeretném megkérdezni, hogy miért nem regisztrálsz az oldalon? Csak pár kattintás, és akkor indulhatnál Te is “A Hónap Hűséges Olvasója” címért. :) A múlt hónapban például csak egyetlen kommented hiányzott. Gondold meg! :)

      Azt hiszem, félreértelmezted a novellát. A lány nem öngyilkos lett. Csupán figyelmetlen volt, és amikor átment a zebrán, nem vette észre a közeledő buszt. Annyira letargiába esett, hogy nem érzékelte, mi történik körülötte.

      Az öngyilkosság valóban önzőség. De van, aki nem ismer más kiutat. Sajnos előfordul, ahogy sok más szörnyűség is a világban. Úgy gondolom, tényleg van, amikor semmi más megoldás nincsen. Ha valakit olyan mély trauma ér, akkor könnyen elborulhat az elméje egy pillanatra. Az öngyilkosság megtételéhez pedig nem kell több, csak az egyetlen pillanat.

      Sajnálom a barátnődet. Ez tényleg szomorú.

      Örülök, hogy tanulságosnak érezted, annak ellenére, hogy félreértetted a végkifejletet. :)

      Köszönöm a véleményt! :)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  2. Mile Judit szerint:

    Szia Drága!

    Nagyon jól sikerült kis novella lett. Teljesen átéltem Veled a vizsga drukkot, a “semmit nem tudok” érzést, a teljes leblokkolást.
    Ezt azért szörnyű lehetett átélni. Szomorú, hogy ilyen tragikus vége lett a novellának, de szerencsére ez nem így történt a valóságban.
    Nagyon jó, hogy túl vagy rajta, és a rossz élményekből származott legalább egy jó kis novella. Kár, hogy nem nyert, de majd legközelebb.
    Puszi: Judit

    • Aby szerint:

      Szia, Anyu!

      Örülök, hogy tetszett. :)

      Az igazság az, hogy az egyetem óta vagyok ennyire vizsgadrukkos. Régebben sosem volt ilyen probléma. Féltem, de le tudtam győzni. Azt hiszem, hogy ehhez hozzájárult, hogy a legtöbb tanárom szeretett megalázni és keresztkérdéseket feltenni nekünk.

      A vizsgabizottság nagyon empatikus és segítőkész volt. Ez sokat segített, hogy ne fogjam fel annyira tragikusan a dolgot.

      Én is örülök, hogy túl vagyok rajta. :)

      Sajnos a zsűrinek úgy látszik, nem volt elég misztikus. :) Remélhetőleg legközelebb már a regényem miatt fogunk izgulni, hogy kiadják. :)

      Hálás vagyok a véleményedért! :)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  3. Stiga szerint:

    Szia!

    Hát, igazából már mindent elmondtam neked élőben. Csak annyit írok most, hogy nagyon élethű, valósíágszagú lett ez a novella. nagyon jól le vannak írva benne azok az érzelmek, amiket átélünk (mondjuk én nem, mert nem vagyok nagyon vizsgadrukkos) egy vizsga során. Vajon miért…. ? :))) Szóval az átélteket nagyon jól át tudtad adni… azért örülök, hogy a te államvizsgád nem így végződött. :D

    Pusz: Stigu _@/”

    • Aby szerint:

      Szia, Cica!

      Ennek én is örülök. :) Jól esett, hogy “valóságszagú”-nak nevezted. :D Mindig jó érzés, ha dicsérsz egy kicsit. xD

      Nekem nagyon kevés elég, hogy elbizonytalanodjam magamban, és talán, ezért vagyok annyira vizsgadrukkos. Te úgy látszik, túl magabiztos vagy hozzá. :D

      Köszi a véleményt! ;)

      Cupp:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  4. Katherine szerint:

    Szia Abym! :)

    Atyaaaaaaég…. Ugyan ezek az érzések kavarognak bennem, mindjárt itt a vizsgaidőszakom, és most ülök le tanulni, és….. nagyon félek…:S de tudom, hogy meg fogom tudni csinálni, és sokat jelent a barátaim támogatása. Teljesen megértem Líviát, abszolút bele tudtam magam képzelni a helyzetébe, és átérezni az érzéseit! Nagyon sokat jelentet volna Neki, ha nincs egyedül, hanem egy segítő kéz vigyáz Rá. A vége tökéletes lett, teljes katarzisban vagyok :)
    Gondolom az érzéseket a saját államvizsgád élményéből merítetted, de a Te történeted vége szerencsésen végződött. :) Milyen szakon is végeztél? Azt tudom, h Atyus informatikus, Stiga óvónéni, de a tiedet nem tudom… :S

    puszika: Katherine

    • Aby szerint:

      Szia, Kath!

      Örülök, hogy tetszett Neked ez az írásom is. :)

      Biztos vagyok benne, hogy sikeresen fogod venni az akadályt, és gyorsan túl leszel a vizsgáidon. :)

      Lívia magának való lány – emiatt zárkózott el a többiektől.
      Én nem ilyen vagyok, bár az ilyen helyzetek általában ezt hozzák ki belőlem.

      Szerencsére túlestem rajta. Viszont még nem nagyon látom az alagút végét…
      Egyébként nemzetközi gazdálkodás alapszakon közgazdászként végeztem a Nyugat-magyarországi Egyetem Közgazdaságtudományi Karán. :)

      Hálás vagyok a hozzászólásodért! :)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  5. evelin77 szerint:

    Szegény lány! Nekem nem volt egyértelmű, hogy ez öngyilkosság, vagy baleset volt? Ugye baleset? Sajnálom szegényt, de talán kicsit túl tragikusan fogta fel a történteket. Bár az is igaz, hogy egy sikertelen vizsga keményen padlóra tudja küldeni az embert. A történet leírása és az érzelmek érzékeltetése nagyon élethű.
    Gratulálok!!!!

    Evelin

    • Aby szerint:

      Szia, Evelin!

      Igen, baleset volt. A könnyeitől és a bánattól nem látta a közeledő buszt. Sajnos egy sikertelen vizsga után képesek vagyunk teljesen összetörni. Vele is ez történt, és tragédia lett a vége.

      Örülök, hogy élethűnek találtad a történet leírását és az érzelmek szemléltetését. :)

      Hálásan köszönöm a véleményt! :)

      Szeretettel:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

Szólj hozzá!