2011. október 20.

mazli

Az apró szőrgombolyag félénken lapult a papírdoboz mélyén. Rémülten figyelte a beszűrődő, ijesztő zajokat, miközben rögtönzött lakhelye ide-oda ingott. Úgy tűnt, kitartó, panaszos nyávogása senkit sem érdekel, de ő csak makacsul folytatta.

– Nyugi, Buksi! – csendült váratlanul egy magas hang. – Mindjárt megmutatom, mit hoztam.

Furcsa, félelmet keltő lihegés hallatszott, aztán hirtelen megszűnt a doboz mozgása. Meglepetésében abbahagyta a miákolást; feszülten hegyezte apró füleit.

Valaki matatni kezdett a fedéllel, majd az óriási kezek érte nyúltak. Erőtlenül nyávogott egyet, hogy nemtetszését kifejezze. Esetlenül belekuporodott a számára hatalmas tenyérbe, aztán megérezte a simogató ujjakat. Közben tágra nyílt szemekkel gyorsan körbepillantott a helyiségben. A tekintete megakadt az őt tartó óriás lábánál ugráló zsemlebarna szörnyetegen: ő is jóval nagyobb volt nála; ijesztő, éles fogai nem ígértek semmi biztatót. Azonban gigantikus, lobogó fülei és hosszú, lógó nyelve mulatságossá tették a kismacska szemében.

– Hadd nézzem! Hadd nézzem! – morogta méltatlankodva „Buksi”.

A kezek, amelyek tartották, lefelé indultak. – Na jó, megmutatom!

A fenevad az arcához nyomta nedves orrát, és mohón megszaglászta. A kislány, mikor látta, hogy szőrszálai sorban az égnek merednek, visszahúzta magához.

– Jól van, elég lesz, Buksi! – paskolta meg a szörny fejét. – Meglátod, jó barátok lesztek – túrt bele újra az ő vörös cirmos bundájába.

– Igen, igen! Majd sokat játszunk – lelkendezett a rém.

Nem hiszem – gondolta a kismacska durcásan, aztán óvatosan Buksi felé sandított.

Az óriás magával cipelte, és beletekerte egy színes, puha anyagba, majd gyengéden megtörölgette vele elgémberedett, nyirkos tagjait, miközben ő kitartóan nyávogott. Aztán, mikor a teste jólesően felmelegedett és a dörzsölés is simogatássá csillapodott, hálásan dorombolni kezdett.

– Így ni! Mindjárt más, nem igaz? – mondta a kislány széles mosollyal az arcán.

A nap még rengeteg újdonságot tartogatott a kis jövevény számára: az óriás megmutatta neki, hol kap enni-inni, hol végezheti el a dolgát, és hol hajthatja álomra a fejét. Épp a szép új tányérjából lefetyelte a finom tejet, amikor egy újabb robusztus lény toppant a konyhába; ijedtében a konyhaasztal alá szaladt.

– Jaj, de édes! – kiáltotta az újonnan érkezett.

– Ugye? – kuncogott a kislány.

– De mégis, hogyan került ide, Lilla? – tudakolta a nő látszólagos bosszúsággal az arcán.

– A tóparton találtam – hadarta gyorsan a kérdezett. – Teljesen egyedül volt. Megtarthatom? – nézett fel könyörgően az édesanyjára.

A nő nem szólt semmit; szigorúan meredt a konyhakövön ülő gyermekre. A kismacska érdeklődve figyelte a jelenetet, de nem merészkedett elő.

– Na jó, nem bánom! – mondta ki végül a nagyobbik óriás az ítéletet.

Lilla felpattant, és a nyakába ugrott. – Köszönöm, anya! – örvendezett magas hangján.

– Mi legyen a neve?

– Hát, mivel csodával határos módon megmenekült… Hívjuk Mázlinak!

A nő helyeslően bólintott, miközben Buksi az asztal alatt megbúvó jövevényt szaglászva játékosan vakkantott párat.

– Na! Gyere elő! – csaholta könyörgően. – Ne félj! – biztatta.

A kismacskának esze ágában sem volt hallgatni rá.

 

Mázli az éjszaka közepén rúgkapálva menekült a rémálomból: hátborzongató sötétség vette körül, miközben hiába kutatta az édesanyját és a testvéreit. Azonnal felpattantak a szemei Buksi szomorú vonyítására. A kiskutya a hátsó ajtó előtt ült, és bánatosan nézett fel az üvegen átvilágító, sápadt teliholdra.

– Miért sírsz? – kérdezte álmosan.

– Hiányzik az anyukám – válaszolta nyöszörögve.

– Nekem is az enyém – suttogta a kiscica együtt érzően.

Buksi tovább folytatta a panaszos nyüszítést.

Mázli agyán hirtelen átfutott egy kósza gondolat. – Gyere, bújj ide mellém! – invitálta kedvesen.

A kölyökvizsla meglepetten nézett rá. – Komolyan? – értetlenkedett.

– Igen, komolyan – válaszolta kicsit ingerültebben. – Talán így mindketten tudunk aludni egy kicsit.

Buksi nem szólt semmit, csak sietősen, félve attól, hogy Mázli esetleg időközben meggondolja magát, bemászott mellé a kosárba. A hely szűke miatt szorosan összebújtak.

 

A napok gyors egymásutánban teltek el. A család kedvencei szépen cseperedtek. Mázli eleinte nagyon félénk volt, minden zajtól megrettent. Hol a konyhaasztal, hol a szekrények alá bújt ijedtében. Buksi igyekezett bátornak mutatkozni, de a kiscica jól tudta, hogy valójában ugyanúgy fél, mint ő.

– Mit ijedezel? Csak a gazdi volt! – mondta a kutyus egy alkalommal. Majd egy pillanattal később összerezzent, amikor éles csörömpölés hallatszott. – Mi volt ez? Mi volt ez? – kérdezte már az egyik fotel alatt rejtőzve.

Mázli hangosan felsóhajtott, és égnek emelte a szemeit.

 

Hamarosan eljött az ideje, hogy mindketten felfedezzék a ház udvarának rejtelmeit.

Buksi kapott egy szép takaros kutyaházat, Mázli pedig szabadon csatangolhatott a környéken. A gazdija figyelmeztette a szomszédban lakó, vérszomjas ebre, de ő rá sem hederített. Vakmerő módon átmerészkedett a diófa egyik vastag ágán, onnan átmászott a tetőre, majd leereszkedett a földre, hogy alaposabban körülnézhessen.

A vészjósló morgásra azonnal felkapta a fejét. – Takarodj innen! – üvöltötte dühösen a hatalmas, fekete kutya.

– És ha nem? – fújtatott Mázli fenyegetően, de végül jobbnak látta, ha menekülőre fogja a dolgot.

Buksi rögtön felfigyelt az ingerült ugatás és a zaklatott nyávogás keveredő hangjaira. A macska úgy rohant át a sövényen, mint akit puskából lőttek ki. Ahogy meglátta a szomszéd kutyát, egyből megértette, mi történt; vadul nekirontott a kerítésnek.

– Hagyd békén! – kiáltott rá a másikra, összeszedve minden bátorságát.

– Mondd meg neki, hogy az én udvaromra többé be ne tegye a mocskos mancsát! Vagy elevenen felfalom! – fenyegetőzött mély, öblös hangján.

Buksi nagyot nyelt. – Ne merj hozzáérni! – vicsorgott mégis kitartóan.

A másik még egy darabig morogva farkasszemet nézett vele, aztán hátat fordított neki. Még egyszer lesajnálóan rápillantott a válla felett, dühösen vakkantott egyet, majd elsétált.

– Köszönöm! – hebegte Mázli a konyhaablak párkányáról, mikor Buksi felkullogott a teraszra.

– Nincs mit! – dünnyögte az orra alatt.

 

Tovatűnt a nyár, lehullottak a fákról a száraz levelek, leesett az első hó. Gazdái a nagy hidegben beinvitálták Mázlit a házba, de ő inkább a barátjával közösen, a kutyaólban töltötte a hűvös éjszakákat.

– Nézzétek! – suttogta Lilla az egyik hideg hajnalon.

Buksi érdektelenül, félszemmel rásandított, aztán bosszúsan elfordította a fejét. Már aludni sem hagyják nyugodtan az ebet! – morgolódott magában.

A kislány édesapja nesztelenül bekukucskált a kutyaólba.

– Hát, ezt nem hiszem el! – nevetett halkan.

– Mi az? – faggatta a felesége kíváncsian.

– Nézd meg magad!

A nő értetlenül nézett be az ólba, aztán megértette: Buksi védelmezőn ölelte át kis barátját. A kép láttán mosolyogva megcsóválta a fejét.

 

Telt-múlt az idő. Az évek alatt kettejük szoros barátsága kölcsönös tisztelettel egészült ki. Teljes egyetértésben vigyázták a Varga-család háza táját.

– Te, Mázli! Biztos, hogy elő fog bújni? – kérdezte Buksi türelmetlenül, miközben egy méretes földkupacot bámult a virágágyás közepén.

– Türelem vakondot terem! – mondta a macska jelentőségteljesen.

Szinte egész álló nap ott ültek mozdulatlanul. Buksi a végén már szinte halálra unta magát, aztán alkonyatkor megpillantotta az állat hosszú, rózsaszín orrát a nyílásban. Rögtön elvesztette a fejét: vadul túrta, ásta a földet.

Mázli unottan figyelte a jelenetet. – Hagyd a csudába! Már régen odébbállt – emelte égnek a tekintetét.

 

 

Sok-sok évvel később Buksi békésen szunyókált a kényelmes kutyaólban. A felkelő nap erőtlen sugarai olykor-olykor áthatoltak a szürke felhőrétegen. Még aludhatok egy kicsit – állapította meg magában, mialatt kinyújtóztatta öreg, elgémberedett tagjait.

A következő pillanatban zavartan kapta fel a fejét, amikor meghallotta, hogy nyílik a hátsó ajtó. Gondolkodás nélkül odaszaladt a gazdáihoz. De az ő illatukon kívül valami egészen más, baljóslatú szag is kavargott a levegőben.

A Varga-család a hátsókert felé tartott; Lilla kezében Mázli feküdt élettelenül. Buksi hiába szólongatta, barátja nem felelt.

Értetlenül figyelte a bánatosan zokogó fiatal nőt és édesanyját, miközben a családfő ásni kezdett. Amikor a lyukat elég mélynek találta, óvatosan belefektette a macskát.

– Álmodj szépeket, barátom! – sóhajtotta szomorúan, majd betemette az apró gödröt.

Buksi meredten bámulta a sírt, aztán váratlanul keserűen felvonyított. Nem tudta elhinni, hogy a legjobb barátja nincs többé. Meg volt győződve róla, hogy ő távozik elsőként kettejük közül.

 

A család napokig próbálta rávenni az evésre, ő azonban minden falatot visszautasított. Híven őrizte Mázlit, egy tapodtat sem mozdult mellőle. Érezte, hogy fogy az ereje, hogy lassan elszáll belőle az élet, de nem érdekelte. Felnézett a felhőtlen, csillagos égboltra, miközben visszaemlékezett az együtt eltöltött napokra. Felidézte magában Mázli barátságos arcát, kimért modorát és vajszívét.

Halványan elmosolyodott. – Mihez is kezdenék nélküled? – tette fel a kérdést költőien.

Sóvárgó, üveges tekintetét ismét a csillagokra emelte, azután örökre lehunyta nagy, barna szemeit.

{lang: 'hu'}
6 hozzászólás
  1. Stiga szerint:

    Szia!

    Először is, GRATULA a bekerüléshez és a díjhoz is! :) (A könyveket majd elolvasnám én is. :D)

    Sajnálom, hogy ez a novella nem került be, mert nekem a háromból ez volt a kedvencem… :)

    Nagyon aranyos a kutyus és a cica története. Mikor először olvastam, a végén nagyon bőgtem (főleg, hogy kutyám és cicám is halt már meg). Nagyon szép történet ez a barátságról, annak minden szépségével és árnyával. :)

    Pusza: Stiga _@/”

    • Aby szerint:

      Szia, Cica!

      Köszönöm! :) Komolyan mondtam tegnap, hogy Neked köszönhetem. :) :heart: Úgyhogy természetesen kölcsön adom a könyveket; ez a legkevesebb! :)

      Én is sajnálom, hogy nem kapott helyet a kötetben. De nagyon boldog vagyok, hogy háromból kettő is benne lesz. :D Talán majd egy következő pályázaton ez is diadalmaskodik. ;)

      Tudom, hogy mennyire nehéz meghatni Téged, és ilyenkor dörzsölöm a tenyeremet, hogy sikerült. :P :D Nekem is halt már meg mindkettő. Talán az viselt meg a legjobban, mikor az első kutyusunk halt meg. Koromfekete németjuhász volt és hihetetlenül okos. Olyan hat éves lehettem, amikor elpusztult.

      Úgy gondoltam, Mázli és Buksi barátságát sokkal meghatóbban és érzelmesebben tudom bemutatni, mint egy emberi barátságot, és mivel rád is nagy hatással volt a novella, azt hiszem, elértem a célom. :D

      Köszönöm a véleményt és a támogatást! :)
      Nélküled nem tartanék itt! :) :heart:
      Thanks a lot, Baby! :)

      Pussz:
      Aby

  2. Mile Judit szerint:

    Szia Drága!

    Nekem is ez a kedvencem a három közül, kár, hogy a könyvből kimaradt.

    Ez egy nagyon kedves, aranyos novella lett, de nem gondoltam, hogy így megérinti a szívemet, és ahányszor elolvasom, annyiszor sírok rajta. Ez lett most a kedvencem. :) Mázli és Buksi sírig tartó barátsága remekül sikerült. / Legalább a Buksi névhez közöm van! / A novellád végig kíséri egész életüket, egy – egy eseménnyel, történéssel fűszerezve. Imádom még mindig!
    Puszi: Judit

    • Aby szerint:

      Szia, Anyu!

      Én is sajnálom, hogy kimaradt a kötetből, de legalább benne van, amelyikben szerepel a neved. :) Bár én inkább Elsa karakterével tudlak azonosítani. :)

      Örülök, hogy ez a novella is ennyire megérintette a szívedet. :) Igen, a Buksi név a te érdemed. Köszönöm, hogy felhasználhattam. ;)
      Amikor elkezdtem írni, abszolút nem így terveztem, aztán beugrott ez a megoldás, és a végén egészen jól összeállt így a történet. :) Örülök, hogy ismét sikerült olyasmit írnom, amit imádsz. :)

      Köszönöm a véleményt! :)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  3. Melinda szerint:

    Szia!
    Ez olyan szomorú lett vagy hát a vége….Az h jó barátok lettek pedig nem indult zökkenőmentesen semelyikük élete illetve a közös életük de olyan jó barátok lettek, és meg is védték egymást őrizték egymás álmait.. Egy biztos egy állat tiszta szívből minden előítélet nélkül tud szeretni tanulhatnánk mi is emberek az állatoktól!
    De legalább a két barát újra egyesült Odafent!Az h Buksi őrizte Mázli sírját vagy is a lelkét megható volt mintha mi sem történt volna..
    Nagyon szép lett!*pirosra sírt szemét megtörli*
    Melinda

    • Aby szerint:

      Szia, Melinda!

      Örülök, hogy ennyire meghatott ez a novella. :)
      “Egy biztos: egy állat tiszta szívből minden előítélet nélkül tud szeretni, tanulhatnánk mi, emberek is az állatoktól!” Pontosan ezt szerettem volna megmutatni. :) Mázli és Buksi igaz, önzetlen barátságát. :)

      Köszönöm szépen a véleményt! :)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

Szólj hozzá!