2010. április 20.

olaszszandal

Ahogy minden ember életében, úgy az enyémben is voltak mélypontok, de ez a mostani felülmúlta az eddigieket. Úgy éreztem, minden összeesküdött ellenem; a nyugodt és boldog életem a feje tetejére állt.

Céltalanul botorkáltam a zuhogó esőben, akár egy zombi. A szürke, semmitmondó kardigánom csuromvizes lett, bőrig áztam. A hajam csapzott sörényként omlott a hátamra, a könnyeim pedig megállíthatatlanul hullottak. Mi a fenéért nem mész haza, Jacqueline? Teljesen elment az eszed? Még a végén tüdőgyulladást kapsz! – szidtam le magam gondolatban, lassan ráeszmélve a körülöttem lévő szomorú valóságra. A csinos szandálom, amit tegnap kaptam a barátnőmtől, makacsul cuppogott a talpam alatt. Nem ilyen sorsra szántam, de az időjárás, amely tökéletesen tükrözte a lelkiállapotomat, jól elbánt vele. Erőteljesen csapkodtam a lábaimat a földhöz, próbálva kiadni a dühömet. Az még oké, hogy elhagyott – idéztem fel magamban a kínzó emléket –, de milyen szemét módon tette! Most semmi más nem vár otthon a magányon és a rengeteg emléken kívül. Szánalmas!

Végül a lakásomhoz közeli parkban kötöttem ki, ami az eső miatt latyakossá vált, de túlságosan zaklatott voltam, hogy erről tudomást vegyek. Határozott léptekkel indultam el a pocsolyákkal teli ösvényen. A szandálom a második lépésnél beleragadt a sárba. Kétségbeesetten próbáltam kiszabadítani, de a huzavona közben kicsúszott belőle a lábam. Idétlen, hasznavehetetlen holmi! – dühöngtem magamban. Elkeseredetten zokogva sarkon fordultam, és mezítláb rohantam hazáig.

Susan biztosan megérti majd, hogy már a második nap képes voltam elhagyni a születésnapi, nem éppen kétfilléres ajándékát – eszméltem rá a meggondolatlanságomra, mikor hazaértem. Magamra zártam a bejárati ajtót, és nekitámaszkodva lecsúsztam a padlóra, felhúztam a térdeimet, aztán rájuk hajtottam a fejem. Még keservesebb zokogásban törtem ki. Nem láttam tisztán, a józan eszemet elnyomta a fájdalom. A rám törő emlékek egyre borúsabb gondolatokat szültek a fejemben. A mai egyáltalán nem volt az én napom: a munkahelyemen fél órája közölték velem, hogy létszámleépítés miatt elküldenek, és a tegnapi események után ez már csak hab volt a tortán.

Tegnap töltöttem be a 25. életévemet. A barátaim hatalmas meglepetés bulival készültek, amiről Kurtis is nagyon jól tudott. Ennek ellenére délután, mikor hazaértem a munkából „születésnapi ajándék”-ként már összecsomagolva, készen az elköltözésre várt.

Úgy döntött, hogy pont a születésnapomon közli velem a döntését. Természetesen ezek után semmi kedvem nem volt az esti partihoz. Már majdnem hat éve voltunk együtt, mégis képes volt hidegen csak ennyit mondani: „Szakítani akarok veled.” Egyszerűen kijelentette, hogy szabadságra vágyik és már nem érez irántam semmit. Ha nem lennék ilyen vékony és törékeny, akkor azt is megemlegette volna, hogy a világra jött. Szerencsére a lakást az én szüleim vették kettőnknek, így neki kellett kiköltöznie.

Hála az égnek Susan a vásárlás után a ház előtt tett ki, mert ha feljön velem a lakásba, akkor valószínű nekiront – amit egy cseppet se bántam volna, viszont a dísztárgyaim és a bútoraim biztosan nem maradtak volna épen. Hisz’ a barátnőm, aki profi bokszoló, alaposan helyben hagyná Kurtist, mit sem törődve a jelentéktelen berendezési tárgyakkal. Ahogy ez a kép megjelent a lelki szemeim előtt, akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra; egyből jobb kedvem lett.

Nincs értelme sajnáltatnod magad! Ami történt, megtörtént. Túléled! – biztattam magam gondolatban. – Egy ilyen szánalmas alak miatt egyetlen könnycseppet sem érdemes ejtened! – Elfintorodtam, ahogy magam elé képzeltem Kurtis vigyorgó képét.

Makacsul elhatároztam, hogy minden emlékét eltűntetem a lakásból. – Még a vízcsapot is kicseréltetem, amit ő szerelt be!

Tudtam, hogy gyerekesen viselkedem, de felfordult a gyomrom, ahogy a közös fényképekre tévedt a tekintetem. „A cél szentesíti az eszközt!” felkiáltással nyúltam a mobilomért, hogy Susant beavassam a legújabb bolond akcióm részleteibe, számítva a segítségére. Két csörgés után már fel is vette.

– Szia, Drága! Mi újság? Jól vagy? – érdeklődött óvatosan.

– Szia! Ühüm… – Megköszörültem a torkomat, mert a sírástól remegő, rekedtes hangom egyenesen földöntúlian csengett. – Ki szeretném dobni, ami rá emlékeztet – hadartam gyorsan. – Segítesz?

– Persze – vágta rá Sue azonnal. Szinte láttam magam előtt, ahogy elégedetten mosolyog. – Egy perc és ott vagyok! – ígérte, majd lerakta a telefont.

– Oké – motyogtam zavartan a búgó hangnak.

Kevesebb mint tíz perc múlva meg is szólalt a kaputelefon. Anélkül, hogy megbizonyosodtam volna róla, hogy Susan az, megnyomtam a kulcs szimbólummal ellátott gombot.

A négyemeletes tömbház harmadik emeletén laktam. A lépcsőházban lift is van, de Sue mindig a lépcsőt használta, határozott léptei már messziről visszhangzottak. Lassított felvétel módjára tápászkodtam fel az ajtó elől, majd amikor kettő hangos kopogást hallottam, szélesre tártam a barátnőm előtt. A szemeiből sütött a düh, ahogy meglátta elgyötört arcomat és csuromvizes öltözékemet. Elfordítottam róla a tekintetem, miközben ő egy szó nélkül belépett a lakásba.

– Szerintem előbb öltözz át! – emelte a plafonra a tekintetét karba tett kezekkel.

Értetlenül néztem rá, aztán bizonytalanul bólintottam. Lassan kezdtem újra érzékelni a külvilágot, mikor megszabadultam a nedves ruháimtól. Minden porcikám iszonyúan hideg volt, teljesen átfagytam. Vettem egy forró zuhanyt, majd belebújtam a halványrózsaszín melegítőmbe.

– Hol kezdjük? – kérdezte Sue fintorogva, mikor kiléptem a hálóból.

Nagyot sóhajtottam, aztán nekiláttunk a lomtalanításnak. Alig szóltunk egymáshoz, látta rajtam, hogy nem vagyok éppen beszédes kedvemben. Az „Ez is az övé?” vagy „Ez is kuka?” kérdésére csak bólintottam, vagy éppen megráztam a fejem.

– Akkor… szia! – ölelt át, amikor végeztünk. – Vigyázz magadra! Holnap hívlak! – búcsúzott. Tudta, hogy ki nem állhatom, ha pátyolgatnak, jobb szeretek egyedül lenni, ha magam alatt vagyok, éppen ezért fel sem ajánlotta, hogy velem marad.

Felszabadultnak éreztem magam, most, hogy Kurtis minden hátrahagyott holmijától, minden ajándékától megszabadultam. A lakásom immár úgy festett, mint amiben egy független, magabiztos nő lakik.

Készítettem magamnak egy pohár kakaót, majd letelepedtem a hófehér kanapéra. Bekapcsoltam a mesecsatornát, amin épp a Tom és Jerry ment. Imádtam ezt a két elvetemült figurát, mindig jobb kedvre derítettek, ha valami bántott. Elszürcsöltem a kakaómat, aztán betakaróztam a délutáni pihenéshez használt barna, macis plédbe. A szemeim lassan lecsukódtak, ahogy kezdtem megnyugodni a testemet körülölelő melegben…

Álmomban a zuhogó esőben menekültem. Az üldözőmet nem láttam, csak tudtam, hogy a nyomomban van. De azt hiszem, inkább a gyötrő emlékek követtek, mintsem egy hús-vér alak.

 

A csengő éles hangjára riadtam fel, a szívem majd kiugrott a helyéről. Kétségbeesetten kapkodtam a levegőt, miközben a tenyeremet a mellkasomra szorítottam, hogy lenyugtassam magam. Az újabb csengetés hatására magamhoz tértem, ráeszmélve, hogy ajtót kellene nyitnom. Lekászálódtam a kanapéról, majd kicsit bágyadtan az ajtó felé botorkáltam. Eszembe se jutott, hogy kinézzek, mielőtt kinyitom. Akkor valószínűleg nem döbbentem volna le ennyire. Elakadt a lélegzetem, és szinte hallottam az államat koppanni a padlón, ahogy félénken végigpillantottam az ajtóm előtt álló álompasin. Sötét hajában meg-megcsillantak az esőcseppek, szinte fekete szemeivel, úgy éreztem, a lelkembe lát. Fehér ingének hosszú ujját a könyökéig feltűrte, felső két gombját kigombolva viselte. A vékony anyag nedvesen tapadt olajszínű bőrére. Izmos mellkasán hirtelen pár vízcsepp pergett le.

Lágy tekintetével, csodás mosolyával teljesen elkápráztatott. Fogalmam sincs, mennyire vághattam bamba képet, de éreztem, hogy a szemeim kikerekednek, a szám pedig tátva marad.

– Kisasszony – duruzsolta vonzó, olasz akcentussal –, azt hiszem, ez a szandál az öné – tartotta elém a sáros lábbelit.

Éreztem, hogy a vérem az arcomba tódul, a döbbenettől nem jutottam szóhoz.

– I… igen – hebegtem, mikor végre meg tudtam szólalni.

Vajon honnan tudta meg a címem? Lehet, hogy a szandál repítette idáig? – Diszkréten megráztam a fejem. – Oké, Jacqueline! Szállj le a földre!

– Láttam, amikor elveszítetted – mondta lágyan, közvetlenebb stílusra váltva. – Az autómban ültem, tőled pár méternyire. Miután elrohantál, kiszedtem a sárból, de már nem volt lehetőségem utánad kiáltani. Gondoltam, megkereslek. Gyorsan beugrottam a kocsiba, majd utánad hajtottam, és láttam, hogy melyik épületbe rohansz be. Persze a nevedet nem tudtam, de a szandálod a segítségemre volt – mosolyodott el elégedetten, és a szemem előtt meglóbálta a sáros lábbelit.

Még jó, hogy Susan belehímeztette a monogramomat.

– Értem – motyogtam.

Nem tudtam, mit mondjak. Képtelenségnek tűnt az egész.

– Köszönöm! – nyúltam félénken a szandálomért.

– Egyébként Noah vagyok – suttogta a fülemhez hajolva, miközben az ujjaink összeértek.

– Jacqueline – dünnyögtem.

– Tudom – vont vállat, miközben széles mosoly ült az arcán. Annyira gyönyörű volt, mintha csak egy magazin címlapjáról lépett volna le.

– Mivel tudnám meghálálni? – csúszott ki a számon a könnyedén félreérthető kérdés.

Noah felkuncogott. – Lássuk csak! – mért végig pimaszul. – Mondjuk… velem vacsorázhatnál holnap este.

Félénken elmosolyodtam.

– Persze.

– Rendben – mosolygott diadalittasan. – Akkor holnap hétre érted jövök.

– Rendben – bólintottam.

– Kisasszony – biccentett hamiskás mosollyal, majd sarkon fordult és elsétált.

A lépcsőhöz érve még rám villantott egy mosolyt, aztán eltűnt. Nem voltam biztos benne, hogy nem csak álmodtam-e az egészet. Értetlenül álltam a küszöbön, kezemben a szandálommal.

Mi a fenét műveltem? Elment az eszem, hogy igent mondtam? – futott át az agyamon. – Kurtis még csak most hagyott el, és én máris randira megyek egy vadidegennel? A józan eszem óvatosságra intett, de Noah tekintetében volt valami, ami szinte megbabonázott.

 

Egy éles hang szakította meg merengésemet. A kép, ahogy az ajtó előtt állok távolodni kezdett, homályba olvadt, majd a kanapén fekve találtam magam.

Újabb csengetés. Gyenge lábakon sétáltam a bejárati ajtóhoz, és nagyot sóhajtva szélesre tártam. Leesett az állam a döbbenettől: az álmomban látott „csoda” az ajtóm előtt állt, kezében a sáros szandálommal…

{lang: 'hu'}
10 hozzászólás
  1. vampire nori szerint:

    Szia Nővér!
    Már említettem korábban is, hogy nekem nagyon tetszett, mindenki más véleményétől függetlenül is a pályázatod.
    A vége különösen tetszik, bírtam volna még tovább is olvasni :)
    Puszi Neked: Nóri-húgid

  2. terra38 szerint:

    Szia “piri” lányom!

    Az, hogy diana pályázatán nem értél el helyezést, nem lényeges szempont, de a felületes olvasásuk és kritikájuk, nem nyerte el az én tetszésemet sem. Nekem nagyon bejött ez a kis szösszenet, igazán szórakoztató volt,
    a tőled megszokott igényes “Abigel” stílusban.

    Sok puszi: Terra Anya

    Ui. Gratula “Az énekes madár” első helyezéséért. XXDDD

  3. Zsuzsa szerint:

    Szia Aby! Nagyon tetszett ez a másfajta, de mégis Aby-s írásod is!De jó volna ha nem is mindegyik, de néhány álmunk így valóra válna!KÖSZI!

  4. Atyus szerint:

    Szijja Drága!:)
    Már hiányoltalak! Jó volt olvasni valamit tőled. Twilight ide vagy oda, nekem nagyon tetszett! :) A csattanó a végén nagyon ott van! Szuper lett, fantasztikus, ahogy már megszoktuk tőled. Gratulálok!
    Már alig várom a pénteket, kell egy kis Beth&Jaed a lelkemnek! xD
    Puszillak!

  5. Mile Judit szerint:

    Drága Lánykám!

    Ez a novella nagyon tetszett nekem. Nem is értem miért nem értél el vele helyezést. Nagyon jó kis álma volt, és, hogy ez be is teljesült, ez volt a meglepetés a végén. Nagyon szívesen olvastam volna tovább, hogy a szomorú szakítás után, hogy alakul a találkozás. Már az első írásaidon is látszik a tehetség!! :)

    Puszi: Judit

  6. Aby szerint:

    Sziasztok!

    Nagyon szépen köszönöm Nektek a véleményeket! :)
    Jól esik, hogy így gondoljátok. :)
    Igen, sajnos a novellát kicsit félreértelmezte a pályázat kiírója, illetve a zsűrizésben résztvevő segítője szerint a tapasztalatlanságomra vall, hogy ilyen hirtelen ugrik a nő egy másik férfi karjaiba. Ilyesmiről azonban szó sincs a műben. A nyertes pályázatot/pályázatokat annak idején bevallom, nem olvastam el, így nem tudom, hogy a helyezettek írásai milyenek voltak. Mindenesetre az eredeti novella valóban nem volt tökéletes, de azt hiszem, hogy az átírás jót tett a történetnek. :)
    Hálás vagyok a hozzászólásaitokért, és nagyon örülök, hogy ez az írásom is tetszett Nektek! :)

    Szeretettel:
    Aby

  7. Katherine szerint:

    Szia Aby! :)

    Igazi csajos sztori: szakítás, sírás, lelkizés, minden emléktől megszabadulni, olasz szandál :D :D :D :D és egy mesebeli herceg, aki vissza viszi Hamupipőkének az elveszett, különleges, egyedi cipellőjét :) Én, mint ügyeletes cipőmániás mindig is tudtam , hogy egy klassz cipő összehozz egy klassz pasival…. :D
    Nem tudom, miért nem értél el vele helyezést, pedig nagyon jó lett :)

    Puszika: Katherine

    • Aby szerint:

      Szia, Katherine!

      Erre a cipőmániára kíváncsi vagyok. :D Egyedi gyűjtemény? Külön szentély a cipőknek? :P
      Az átírás egyébként nagyon jót tett ennek a novellának, hiszen az eredeti verzió igencsak kezdetleges volt. :)
      A szakítás éppen aktuális téma volt nálam, amikor írtam, és nagyon jól esett kiírni magamból. :)
      Örülök, hogy tetszett a történet… Kár, hogy mesebeli herceg nem terem minden bokorban. Marad az álmodozás…

      Köszönöm a hozzászólást! :)

      Puszi:
      Aby

  8. Stiga szerint:

    Szia! (megint majdnem lemaradt…)

    Ez épp olyan novella sztem, amiből 5-10 perces kisfilmeket szoktak forgatni. Látom magam előtt, ahogy a csaj álmodik, majd rájön, felkel, és újra belecsöppen egy “álomba” :)
    Egyet kell értenem Kath-tel, tényleg olyan csajos sztori… kicsit nekem hajaz a Szex és New York-ra. :)

    A mániákus cipőgyűjtőkről tudnék mesélni, tesóm és anyám is az (és nekem is van egy rakat cipőm, de enyhítő körülmény, hogy én nem vettem őket, hanem csak hozzám hajigálták :D).

    Pusszancs: Stigu _@/”

    • Aby szerint:

      Szia!

      Tudod, hogy szeretem az álomból álom hatást. :) Álom és valóság, Olasz szandál, az Isteni áldást már nem is említem… :D
      A végén egészen Claire-re sikerült benne a csajszi. :) Amikor elkezdtem átírni, akkor pontosan ezt szerettem volna elérni: csajos sztori legyen. :)

      A cipőgyűjtés nálam is mánia, szóval azt hiszem, kezet foghatok az egész családoddal. :D Egye fene, elfogadom az enyhítő körülményt. :P

      Köszönöm a véleményt! :)

      Pussz:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

Szólj hozzá!