2011. december 21.

onzetlenul

A fiatal férfi határozott gyorsasággal robogott végig a hosszú, vakítóan fehér folyosón.

– Jó reggelt, Theresa nővér! – köszönt fennhangon a szembejövő, negyvenes évei elején járó nőnek, nem éppen a napszaknak megfelelően.

– Szervusz, Jacob! – mosolygott utána a másik.

A pult mögött álló két fiatal nő egymásra nevetett; a férfi látványa mindig bearanyozta a műszakjukat. A neon lámpák erős fénye megcsillant szőkésbarna haján, férfias arcvonásait ellágyította a szája szegletében játszó, huncut mosoly. Nyitott bőrdzsekije vékony sávban látni engedte mellkasára feszülő, szürke pólóját. A két nő kicsit előrébb hajolt, úgy csodálta a távolodó, izmos jelenséget.

Jacob a kórtermekhez érve lassított léptein, majd udvariasan bekopogott az utolsó előtti ajtón, habár jól tudta, választ hiába is remél. Halkan benyitott. A kora délutáni napsugarak derűsen beragyogták a barátságos kis szoba barackszínű falait.

Az ágyban fekvő idős asszony kifejezéstelen arccal nézte, ahogy a férfi megfogja a fal mellé támasztott műanyagszéket, közelebb hozza és helyet foglal. Jake letette maga elé a hátizsákját, előkotort belőle egy vastagabb, viseltes kötetet, majd megköszörülte a torkát.

Közel két órán át szórakoztatta a nőt, minden egyes szereplőt más-más hangon megszólaltatva, de ahogy azt már megszokhatta, egy halvány mosolyt sem kapott cserébe. Amikor lejárt az idő, keményen összecsapta a könyvet. A kerekes, rozsdamentes acél állványra függesztett infúzió már csaknem teljesen lecsepegett.

– Ismét jót beszélgettünk, Judith – mondta kedvesen, minden gúnyt nélkülözve.

A néni mintha egy pillanatra visszatalált volna a valóságba: mélyen belenézett Jacob égszínkék szemeibe. A férfi ezt pozitív jelként könyvelte el.

– Viszlát! – búcsúzott mosolyogva, majd az egyik kezében az elnyűtt kötettel, a másikban a hátizsákkal kisétált a helyiségből.

 

– Szép napot, Elsa! – lépett be a soron következő bentlakóhoz.

– Szia, Jake! – üdvözölte vidáman a nő, és megkezdett kötését gondosan az éjjeliszekrényre fektette. Hosszú, ősz haja most is rendezett kontyba volt tűzve.

– Legalább te tisztában vagy a jelenlétemmel – sóhajtotta komoran.

– Judith? – Elsa rögtön rátapintott az igazságra. – Ne is törődj vele! Nem tehet róla.

– Tudom. De ez annyira szörnyű. – Jacob gerincén libabőr futott végig.

A nő szíve fájdalmasan összeszorult – nem akarta elszomorítani a férfit a hírrel, amiről a nővérek egyik elcsípett beszélgetéséből értesült: Judith-nak már nem sok ideje lehet hátra. Inkább mélyen hallgatott erről.

– Nem lehet mindenki olyan egészséges, mint én – ütötte el tréfával a dolgot. Azonnal látta, hogy sikerrel járt; Jacob szája sarkában apró mosoly jelent meg.

– Te legalább száz évig fogsz élni – kacsintott rá.

– Meghiszem azt! – nevetett Elsa.

– Jöhet a Véres bosszú következő fejezete? – A férfi már maga alá is húzta a műanyagszéket, közel a nő ágyához.

– Ne csigázz tovább! – dörzsölte össze húsos tenyereit.

Elsa hangosan kacarászott Jake előadásmódján, miközben kitárgyalták a szereplők legféltettebb titkait, új, nem létező szálakat is beleszőve a történetbe.

– Nem venném a lelkemre, ha miattam túlóráznál – pillantott a nő jelentőségteljesen a faliórára. Jócskán túllépték a meghatározott, két órás keretet. – Főleg, hogy tudom, azért nem fizetnek.

– Szívesen töltöm itt az időmet – válaszolta Jacob szinte sértődötten. – De a mateklecke zokon venné, ha nem csinálnám meg – tette hozzá vallomásképpen.

– Akkor eredj! – csapott a nő a combjára.

– Igenis – szalutált a férfi színpadiasan, aztán sietősen a táskájába mélyesztette a krimit.

Miután elköszönt a nőtől, egyenesen a parkolóba ment. A fekete, metálfényű karosszéria már messziről ragyogott felé. Amikor odaért a motorhoz, lazán kikapta az ülésből a bukósisakot, majd miután az álla alatt becsatolta, felpattant a járműre. A száguldás elterelte a gondolatait Judith-ról.

 

Másnap délután ismét besétált az ismerős ajtón.

– Jó napot, Judith! – Igyekezett némi vidámságot csempészni a hangjába.

A nő most sem válaszolt. Jacob leült, aztán belekezdett a következő fejezetbe. Már csak pár fejezet választotta el a történet befejezésétől. Jóformán teljesen belefeledkezett a felolvasásba.

– Richard! – nyögte a néni erőtlenül. Jake először nem bírt megszólalni a meglepetéstől. – Richard! Te vagy az? – kérdezte Judith zavaros tekintettel.

– Nem. Jacob vagyok – válaszolta halkan.

– Oh! – sóhajtotta a nő meglepetten. – Nem hiszem, hogy ismernénk egymást.

A férfi csak nézett rá, de a néni szemeiből már tovatűnt az előbbi fény; ismét messze járt a valóságtól. Jacob tovább folytatta az olvasást, és Judith a hátralévő időben nem szólalt meg újra.

 

Miután lejárt a két óra, Elsához ment.

– Itt az én kedvenc előadóművészem! – vigyorgott a nő kipirult arccal.

Jacob halványan elmosolyodott. – Itt bizony!

Amikor egy unalmasabb leírórésznél tartott, bizonytalanul felnézett a nőre. – Elsa? – szólt halkan.

– Igen, kedvesem?

– Ki az a Richard? – érdeklődött őszinte kíváncsisággal.

A nő először tétovázott, aztán kisvártatva mégiscsak felelt a kérdésre. – Ha jól tudom, így hívták Judith férjét. Miért?

– Ma így szólított – vallotta be.

– Beszélt? – kerekedtek el a nő apró szemei a csodálkozástól.

– Igen.

– Richard valamivel több mint tíz évvel ezelőtt halt meg – mondta Elsa, miután magához tért a meglepetésből. – Szívinfarktusban.

– Értem.

– Az alzheimeresek gyakran összekeverik a dolgokat – nyugtatta a férfit.

– Tudom, felkészítettek rá. De Judith még sosem beszélt velem.

– Ha legközelebb így szólít, hitesd el vele, hogy ő vagy! – javasolta Elsa. – Hátha akkor megered a nyelve.

Jacob elgondolkodott a lehetőségen; nem akarta becsapni a nénit, de tisztában volt vele, hogy ez az egyetlen esélyük a kommunikációra.

 

A következő napon bizonytalanul toporgott Judith ajtaja előtt, de végül vett egy mély lélegzetet, és benyitott a szobába.

– Jó napot, Judith!

A nő megint nem méltatta válaszra. Jacob leült a szokásos helyére, és olvasni kezdett. – „A forradalom kellős közepén egy ilyen úrihölgynek semmi keresnivalója nincs…”

– Richard! – nyöszörögte a néni.

– Itt vagyok, Judith – vágta rá Jacob szinte gondolkodás nélkül.

– Olyan szép időnk van ma – folytatta a nő.

– Igen.

– Ki kellene mennünk a kertbe. Kár ilyenkor a négy fal között ülni – méltatlankodott.

– Igazad van, de ma sajnos nem lehet. A tegnapi eső miatt csupa sár minden – füllentette rezzenéstelen arccal. – Viszont holnap bepótoljuk.

– Rendben – mosolyodott el a nő. Jacob látta, hogy a beszélgetésük micsoda boldogságot okozott Judith-nak, ami jóleső örömmel töltötte el az ő szívét is.

Első dolga volt megbeszélni Theresa nővérrel, hogy másnap ki szeretné vinni a nénit az udvarra. A nő értetlen csodálkozással fogadta a hírt, de miután Jacob elmesélte neki a történteket, máris beleegyezését adta.

 

A férfi körültekintően tolta ki a kerekesszékbe ültetett idős hölgyet a kertbe. A zöld, frissen nyírt gyepszigetek között elterülő, színes, szabályos mintákat ábrázoló térköveken rutinosan manőverezett. Az egyik nyárfa árnyékában csinos kerti bútor állt. Jacob célirányosan arrafelé vette az irányt. Miután rögzítette a tolókocsit, leült a Judith-tal szemközti, cikornyás mintázatú székre. Egy ideig némán élvezték a késő tavaszi napsugarak melegét, aztán a férfi elővette a szokásos kötetet.

Jó pár oldalt felolvasott belőle, amikor a néni megint félbeszakította.

– Régen, ha tehettük, mindig a kertben reggeliztünk – kezdett bele vélt közös életük történetébe. Jake nem szólt semmit, csak diszkréten összecsukta a könyvet. – A lányok is annyira élvezték, de már kirepültek a családi fészekből. Nem jönnek… – csuklott el a hangja. – Sosem látogatnak meg. Szörnyű anya vagyok. – Lehajtotta a fejét, és ölében nyugvó tenyerét kezdte tanulmányozni. Jacob ekkor vette észre, hogy sír; könnyei megcsillantak a napfényben.

– Dehogy vagy az – helyezte kezét az övére. – Te egy csodálatos ember vagy, Judith! A gyerekeid pedig nagyon szeretnek téged.

A nő hálásan emelte rá nedves, fakó tekintetét. Jacob megerősítésképpen megszorította a vékony, csontos ujjakat. Nem volt szükség szavakra, mindketten érezték a másik felől áradó tiszta, önzetlen szeretetet.

 

Jacob késő délután visszavitte Judith-ot a szobájába. Az egyik ápoló segítségével befektette az ágyba, majd gondosan megpaskolta a párnát a feje alatt. Már épp indulni készült, amikor a néni váratlanul belekapaszkodott izmos karjába. – Szeretlek, Richard – mondta, miközben belenézett az izzó, kék szemekbe.

– Én is szeretlek, Judith – válaszolta Jacob gyengéden.

A nő hátradőlt, és engedett a szorításon; a férfi odahajolt hozzá, majd finoman homlokon csókolta. Tekintetük még egyszer, utoljára összekapcsolódott, aztán Judith mély álomba szenderült. Örök időkre.

 

Nyomtatásban megjelent az Aposztróf Kiadó Új dimenziók – 57 mai magyar novella című kötetében 2011 novemberében. A Kiadó különdíjjal jutalmazta az Összetörve című novellámmal együtt.
{lang: 'hu'}
9 hozzászólás
  1. Craz szerint:

    Erre jártam, mint 8888. látogató, gondoltam beköszönök. Bár nem szeretem a szomorú történeteket, de tetszett. :)

    Craz

  2. Melinda szerint:

    Szia!
    Hmm így karácsony környékén az ember mindig elgondolkozik és az ilyen novellák pont helyén valóak is!
    Jacob játszotta Richard szerepét ezzel egy idős beteg asszonynak boldog perceket szerezve!Szegény nő, de legalább megeredt valóban egy kicsit a nyelve a srác, a suli mellett önkénteskedik, vajon mi índitotta be h ezt csinálja, mi volt az??Ez úgy érdekelne:))
    Tetszett ahogy a könyv által próbált egy kis színt vinni a két nő életében is!:))
    Nagyon tetszett!!:)))
    És kellemes ünnepeket!:)

    • Aby szerint:

      Szia, Melinda!

      Jacob a nagypapájának is felolvasott, amikor a bácsi betegeskedni kezdett. Miután meghalt, Jacob a közeli otthonban kezdett dolgozni, ahol a papája az utolsó napjait töltötte. Általa ismerte meg Elsát. :)

      Örülök, hogy ennyire tetszett a történet. :)

      Hálás vagyok a véleményedért! :)

      Kellemes Ünnepeket Neked is! :)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  3. Stiga szerint:

    Nagyon jó kis novella lett (bár nekem a Buksis a kedvencem). :) Megérdemli, hogy díjnyertes legyen. :D

    Pusz: Stigu _@/”

  4. Mile Judit szerint:

    Szia Drága!

    Ez tényleg egy önzetlen szeretet, nagyon találó címet adtál a novellának. Nagyon jól sikerült, gyönyörűen fogalmazott alkotás. Tetszik, ahogy Jakob nem adja fel, és nap mint nap olvas fel Judith-nak / a névért külön köszönet/, próbál vele kapcsolatot teremteni. Nagyon szép, ahogy megadta az idős hölgynek, a lehetőséget, hogy abban a tudatban szenderült örök álomba, hogy a szeretett férje van mellette.
    Egyre jobban tetszik! :)
    Azt lehet tudni melyik regényből olvas fel Jakob?
    Puszi: Judit

    • Aby szerint:

      Szia, Anyu!

      A cím valójában Atyus érdeme. :)
      Hú, érdekes kérdés. :D Az biztos, hogy szerelmes regény. Nekem most a Szerelmünk lapjai ugrott be. Valószínűleg azért, mert szerintem az a történet képes lenne szóra bírni Judith-ot. :) Köszönöm, hogy hozzájárultál, hogy rólad nevezzem el a szereplőmet. :) :heart:

      Őszintén örülök, hogy egyre jobban kezd tetszeni a történet! :)

      Hálásan köszönöm a véleményt! :)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

Szólj hozzá!