2011. december 28.

osszetorve

Amikor kilépek a szobából, halkan becsukom magam mögött az ajtót, és kezemben az indexemmel elindulok a folyosón. Forog velem a világ. A fehér falak, úgy érzem, rám borulnak. Két tanárom elhalad mellettem; nem merek a szemükbe nézni. Szégyenkezve lehajtom a fejem, és begombolom a blúzom legfelső gombját.

Szinte kimenekülök az egyetem épületéből, és a buszmegállóba rohanok. Az utca forgatagában néhányan az arcomba bámulnak, mintha tisztában lennének vele, hogy mit tettem. Semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy minél előbb hazaérjek. Az agyamban képek villannak fel az elmúlt félóra eseményeiből, miközben hallani vélem a dékánhelyettes hangját, a nyakamban érzem a leheletét. Megrázom a fejem, hogy a képzelgések tovatűnjenek.

Felszállok a buszra, és leülök az első szabad, ablak melletti helyre. A maszatos üvegen át a távolba meredek; hagyom, hogy a jármű robajának és a többi utas beszélgetésének hangja elzsongítsa az agyamat. Sűrű köd ereszkedik a tudatomra. Majdnem elfelejtek leszállni, de az utolsó pillanatban észbe kapok. Szinte futva vágok át a parkon, aztán hazaérve remegő kézzel magamra zárom a kis lakás ajtaját.

Dávid még nincs itthon.

Felakasztom a kulcsaimat, majd egyenesen a fürdőszobába sietek. Kapkodva ledobálom magamról a ruháimat, és beállok a zuhany alá. Mialatt a vízcseppek végigperegnek a testemen, próbálom meggyőzni magam, hogy nem nagy ügy. Meg kellett tennem, nem volt más választásom.

Megadta a jelest, így ebben a félévben is kitűnő leszek. Maximális ösztöndíjat kapok, és ez a legfontosabb. Nem nagy ügy, csak egyetlen alkalom volt! A családomra gondolok: szegény szüleimre, akik az anyagi nehézségeik ellenére támogatták, hogy továbbtanuljak. Értük is tettem. Ez volt a helyes!

Úgysem hinné el senki, hogy a dékánhelyettes szexuális ajánlatot tett nekem. Az ő szava állna az enyémmel szemben. Ha elmondom, biztosan azt gondolnák, hogy a jobb jegy érdekében feketítem be a tanárom amúgy makulátlan hírnevét.

A tusfürdőért nyúlok; megpróbálom lemosni magamról az érintései, a csókjai nyomát. És a szégyent. Erősen dörzsölöm a bőrömet, miközben csak egyre mocskosabbnak érzem magam. Ahogy végighúzom a tusolópamacsot a combomon, megborzongok. Pontosan olyan, mint amikor ő simított végig rajta. Bevillan a ráncos, ápolt kéz képe.

A látomást Dávid halk matatása oszlatja el, de csak pár röpke pillanatra.

– Szia, kicsim! – mondja, amikor benyit a fürdőszobába.

– Szia! Egy perc és jövök – kiáltom, és remélem, hogy nem veszi észre a remegést a hangomban.

– Oké.

Magamra hagy… a gondolataimmal, az érzéseimmel és a fájdalmammal. Egyre kétségbeesettebben próbálom lemosni magamról ezt az egészet. Hiába! Az újabb rám törő képnél elhajítom a pamacsot, összekuporodom a zuhanyzóban, és néma zokogásban török ki. Hagyom, hogy a könnyeim elvesszenek a vízcseppekben.

Hallom Dávid hangját a nappaliból, amint kedvesen érdeklődik, hogy milyen napom volt.

Iszonyatos! – kiabálnám torkomszakadtából, de nem teszem. Erősnek kell lennem! Letörlöm a könnyeimet, mély levegőt veszek, aztán elzárom a csapot.

– Egész jó – válaszolom neki kurtán, miközben magamra tekerem a törölközőt. Kisétálok a fürdőszobából, bizonytalan léptekkel végigmegyek a világos, barátságos nappalin, be a hálószobába.

Mialatt felöltözöm, Dávid részletesen mesél a napjáról. Hallom, ahogy beszél, de a szavak nem jutnak el a tudatomig. Zavar, ahogy rám néz. A tekintete azt sugallja, mindent tud. Tisztában vagyok vele, hogy ez lehetetlen, de mégis… a szemei vádlón villannak.

Próbálok figyelni rá, igyekszem erőt venni magamon, de sehogy sem sikerül. Arra gondolok, hogy holnapra biztosan túl leszek az egészen.

Vacsora közben Dávid hozzám ér. Ösztönösen elhúzódom, mire kérdőn néz rám.

– Minden rendben? Jól vagy? – faggat gyanakvóan.

– Persze, csak fárasztó napom volt – válaszolom nyugtatólag, amitől az arcára kiült aggodalom szinte egy szempillantás alatt elpárolog.

 

Másnap lassan ébredezem. Kinyitom a szemem, és percekig tanulmányozom a hófehér plafont. A könnyeim elhomályosítják a látásomat, ahogy a fejemben fel-felbukkannak az éjszakai rémálom képei. Újra átélek minden érintést. Összekuporodom, és hangosan zokogni kezdek. Senki sem hallja; Dávidnak vizsgája van.

Átgondolom, amit tettem. Minden apró részlet beleégett az agyamba, az első másodperctől az utolsóig. Szeretném elfelejteni, magam mögött hagyni. Kitörölni.

Egész nap az ágyban fekszem, egyszerűen nincs erőm felkelni. Dávid így talál rám. Tudja, hogy baj van. Ráfogom arra, hogy az utóbbi időben sokat kellett tanulnom, nehezek voltak a vizsgák.

Hisz nekem, és izmos karjait felém tárja. Hozzábújok, de az érintése mindent újra felidéz bennem. Nem vagyok képes elviselni a némán pergő képeket, ezért megint elhúzódom. Védelmező ölelése, mely eddig menedéket jelentett, sötét, hátborzongató csapdává változik.

Tanácstalan arccal néz rám, nem érti az egészet.

– Túlságosan kimerültem ebben a félévben – magyarázkodom. – Azt hiszem, jót fog tenni egy kis pihenés otthon.

Némán bólint.

 

A következő nap bemegyek az egyetemre, és leadom az indexemet. Ahogy átgyújtom az ügyintézőnek, összeérnek az ujjaink; mintha áram rázna meg. Zavartan elköszönök, majd gyors léptekkel távozom. Otthon összepakolom a legszükségesebb dolgaimat, amikre a szüleimnél szükségem lehet, aztán megrendelem a vonatjegyemet. Ahogy a „Fizetés” gombra kattintok, megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat.

 

Kora reggel elbúcsúzom Dávidtól az állomáson. Ő a városban marad, amíg én vidéken töltöm a napjaimat. Átfut az agyamon, hogy talán így a legjobb.

Erőt veszek magamon, és engedem, hogy megcsókoljon. Közben a dékánhelyettes leheletének mentolos-sonkás szendvics illatát érzem.

Amikor a vonat lassan elindul velem és ő már nem lát, egy könnycsepp folyik végig az arcomon.

Az utazás alatt a gondolataimba merülök. Bizakodva tekintek a jövőbe: túl fogom tenni magam a történteken!

A családom a peronon vár. A kishúgom rögtön a nyakamba ugrik, aztán anya is követi. Libabőr fut végig a gerincemen, nem esik jól az érintésük. Apa ölelésétől gombóc növekszik a torkomban, könnyek gyűlnek a szemembe.

– Azért nem kell mindjárt sírva fakadni! – simogatja meg nevetve a hajamat.

Halványan én is elmosolyodom.

 

A napok monoton egyhangúságban telnek. A szüleim nem értik, hová tűnt az ő életvidám kicsi lányuk. Anya kétségbeesett kísérleteket tesz rá, hogy kiszedje belőlem, mi bajom. Időnként megfordul a fejemben, hogy beszéljek róla, néha akaratlanul elnyílnak az ajkaim, de aztán újra szorosan összezárom őket.

Sokszor kora délutánig alszom; az éjszakák nagy része rémálmokkal és sírógörcsökkel vegyítve telik el. A kínzó képek nappal sem hagynak nyugodni. Olyan, mintha ébren álmodnék: perverz sóhajok, kéjsóvár érintések kusza kavalkádja kísért. Tudom, hogy nem szabad hagynom, hogy ez az egész maga alá temessen, de semmit sem tehetek ellene. Szeretném rendezni magamban a dolgot. Még mindig próbálkozom…

 

Az egyik átsírt éjszaka után rezignáltan ülök a szobámban, görcsösen szorongatom a telefonomat. A könnyeim nedves fátylán át az üzenetre meredek: „Jobbat érdemelsz nálam. Kérlek, fejezzük be! Légy boldog!”. Remegő ujjal kattintok a „Küldés” gombra. A visszaigazolás szinte azonnal megérkezik, de Dávid estig nem reagál. Már kezdem azt hinni, hogy annyiban hagyja a dolgot, aztán fél tízkor csörögni kezd a készülék.

– Halló? – szólok bele bizonytalanul.

Ingerülten kérdőre von, hogy mi volt az az SMS. Nem magyarázkodom, csak ismét megkérem, hogy hagyjuk abba. Próbál rájönni, mit ronthatott el, aztán néhány hosszúra nyúló, kínzó perc után végre feladja. Miután letesszük, álomba sírom magam.

Napokig próbál újra beszélni velem. Eleinte csak nem veszem fel a telefont, aztán már ki is nyomon, az üzeneteit szinte azonnal törlöm.

Először az SMS-ek, majd a hívások maradnak el. Úgy érzem, mintha kiszakítanának egy darabot a szívemből, de tudom, hogy így helyes. Jobbat érdemel nálam!

 

 

 

***

 

 

 

Másfél hónappal később visszamegyek az egyetemre. Már az első tanítási napon megjegyzik, hogy mi ez a sötét színű, mélabús szerelés.

Előadáson ülve Petra, a legjobb barátnőm a vállamra teszi a kezét. Nagyot ugrok a székemen, és idegesen rápillantok.

– Jól vagy? – érdeklődik aggodalmasan.

– Persze – dadogom zavartan.

– Bocs, csak nem tudtam leírni a legalsó sort – magyarázkodik, miközben fejével a diavetítő felé int.

Közelebb tolom a füzetemet, és ő köszönetképpen rám mosolyog. Az agyamban megint zakatolni kezdenek a képek, akár egy némafilm. Újra és újra leperegnek előttem, mintha folyamatos ismétlésre kapcsolták volna. Hallom a professzor szavait, de az értelmüket képtelen vagyok felfogni. Mintha a külvilág megszűnne létezni…

A csengő éles hangja ránt ki a látomásból. Kapkodva összeszedem a holmimat, és kisietek a teremből.

Körülöttem senki sem érti, mi történik velem. Senkinek sem mondom el. A lelkem legmélyén tartom bezárva.

Órák után hazamegyek. Nem vagyok jól, nem vagyok ura a saját testemnek. Vissza akarom csinálni. De nem lehet! Próbálom élni a megszokott életemet, de nem megy!

Leülök az ágy szélére, és zokogok. Végigfuttatom a tekintetem a fehér falakon; olyan üresek, mint én. Arra gondolok, hogy az egész csakis az én hibám. A könnyeim megállíthatatlanul hullanak, végigfolynak az arcomon, benedvesítik a tenyeremet.

Úgy érzem, nem lesz jobb. Semmi sem fog változni. Körülöttem minden tönkrement. Az egész világ megváltozott, kifordult önmagából.

Az elhatározás olyan tisztán születik meg a tudatomban, mintha fény gyúlna a sötétségben. Nem gondolom át, csak cselekszem. Kinyitom az ajtót, és kisétálok az erkélyre. Érzem a szelet az arcomon. Magamba szívom az elmúlást hozó ősz illatát.

A következő pillanatban kitárom a karjaimat, és levetem magam, megtörve szűnni nem akaró rémálmaimat.

 

Nyomtatásban megjelent az Aposztróf Kiadó Új dimenziók – 57 mai magyar novella című kötetében 2011 novemberében. A Kiadó különdíjjal jutalmazta az Önzetlenül című novellámmal együtt.
{lang: 'hu'}
3 hozzászólás
  1. Mile Judit szerint:

    Szia Drága!

    Ez egy nagyon megrázó, komoly novella. Nagyon jól kidolgoztad a lány érzelmeit, kétségbeesését. Én nem tudom mit tennék, ha ilyen helyzetbe kerülnék, de szerintem én sem tudnám feldolgozni. Teljesen megértettem, és átéreztem az ő érzéseit. Nagyon sajnáltam Őt, hogy ilyen szomorú döntést hozott. A fogalmazásod tökéletes mint mindig.
    Szeretem ezt a novellát, bármennyire is szomorú, de nagyon elgondolkodtató.
    Remek lett, nagyon – nagyon tetszett. Büszke vagyok Rád, hogy bekerült a kötetbe, megérdemelted. :)
    Puszi: Judit

  2. Stiga szerint:

    Szia!

    Igen, igen, egyetértek Judittal: komoly, megrázó novella. Sokat is dolgoztunk vele, az tuti, és nem volt rövid munka (főleg, hogy közben pihent sokat). :) A végére pedig azt hiszem, sikerült beletenni, ami a cél volt. (Mondjuk nekem a téma még mindig kicsit idegen, de ez az én személyes-szociális problémám. :D)

    Gratu még egyszer a bekerüléshez, a díjazáshoz! :)

    Pusz: Stigu _@/”

  3. Melinda szerint:

    Szia!
    Húha ez nagyon durva volt, öngyilkos lett azért mert kikezdett vele professzor ez azért durva de miért nem mondta el a barátjának?? Akkora volt a szégyene vagy miért nem merte mitől félt h a barátja majd nem hisz neki, de hisz ez hülyeség:(
    Ez egy újabb tanulságos novella volt, ha jól emlékszem volt még egy hasonló novellád ahol a lány meghalt mert nem sikerült neki az állam vizsgája sok hasonlóságot vélek felfedezni de mégis más és ez jó dolog,
    Mindkettőben a szégyen érzet miatt gondolták azt h köszi ennyi elég volt az életből de a halál nem mindig olyan egyszer és könnyű megoldás mert bár megnyugszik a lelkük egyszer vmikor, de újabb bűntudat lesz h mit kit kiket hagytak magukra ,és ez egy örök körforgás lesz amíg nem néznek szembe a dolgokkal legalábbis én így gondolom!:)

Szólj hozzá!