2011. március 07.

utolsomegallo

A fiatal nő lassan sétált végig a hosszú, fehér folyosón. A cipő fémsarka minden lépésnél élesen koppant a csempén. Óvatosan nyitott be a nővérszobába.

– Szia! – köszöntötte váltótársát a középkorú nő, aki már indulásra készen várta. – Én már itt sem vagyok. – Felkapta a táskáját, és kiviharzott a helyiségből.

– Jó éjszakát! – kiáltott utána.

– Neked is, Jenna! – intett vissza a másik, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.

A nő nagyot sóhajtott, aztán besétált a szobába. Lepakolta a holmiját, levette a kabátját, végül gondosan megigazította az egyenruha gallérját. Érezte, hogy majd’ lecsukódnak a szemei, ezért elhatározta, hogy iszik egy kávét. Fáradtan odalépett a kávéfőző géphez, kinyitotta a felette lévő fehér szekrényt, és leemelte a henger alakú dobozt a polcról.

A forró itallal a kezében leült az asztalhoz, aztán a táskájából előkotorta a szokásos rejtvényújságot.

 

Csend volt a kórteremben, csak a három kislány nyugodt szuszogását lehetett hallani. Már órákkal ezelőtt beléptek az álmok országába. Egyedül az éjszakás nővér volt talpon az osztályon; figyelmesen válogatott a gyógyszerszekrényben, majd nekiindult a szokásos körútjának.

Jenna belépett a kislányok szobájába. Odasétált Rebeccához, aki békésen aludt a vaskeretes ágyban, és leemelte az infúziós üveget a fémkarikáról, óvatosan kicserélve egy másikra. A múlt héten távolították el a kislány gyulladt manduláit, hogy megszabadítsák az asztma kellemetlenségeitől, de a beavatkozás után kiszáradt a szervezete. A rózsaszín ajkakon már csak halványan látszódtak a folyadékhiány nyomai – szerencsére gyorsan sikerült pótolni. Holnapután haza is engedik.

A nővér sarkon fordult, továbbindulva a következő beteghez.

 

 

Három nap múlva a kislány izgatottan szorongatta édesanyja kezét, miközben rácsodálkozott a művészeti gimnázium felújított épületére.

A portán egy alacsony, rokonszenves nő fogadta a felvételizőket.

– Jó napot! A termet a folyosó végén balra találják.

– Jó napot! Köszönjük! – mondta az édesanya.

Rebecca megszeppenve motyogott valami köszönésfélét az orra alatt, miközben a nő kedvesen mosolygott rá.

A hatalmas teremben a fehér falakat csodaszép rajzok és festmények díszítették: portrék, tájképek és színes csendéletek. A ceruzák és az ecsetek katonás rendben várakoztak a padokon. A kislány, odalépve az első asztalhoz, ábrándozva húzta végig ujjait a ceruzasoron. A látvány még inkább felerősítette benne a vágyat, hogy ide járhasson, miközben a szíve a torkában dobogott az izgalomtól.

A rajztáblákra erősített üres lapok mellett mindenki megtalálhatta a saját nevét. A gyerekeknek a karácsonyi élményeiket kellett ábrázolniuk felvételi feladatként. A kislány lerajzolta a családját, középre a karácsonyfát, majd a játékvonat fa alatt körbefutó sínjeit.

 

Az édesanya remegő kézzel nyitotta fel a borítékot és hajtogatta szét a levelet.

– „Felvételt nyert…” – olvasta hangosan. – Rebecca! – kiáltott a lányáért izgatottan.

 

 

A lány eszeveszett gyorsasággal rohant le a lépcsőn.

– Siess, mert elkésünk! – figyelmeztette az édesanyja.

– Nyugi, anya! Még van fél óránk – mosolygott Rebecca.

– Kérlek! – forgatta meg a szemeit a nő. – Menjünk! – Megragadta a karját, és magával húzta.

Az iskola épületéhez érve még egy biztató pillantást vetett a lányára.

– Ha végeztél, hívj! – figyelmeztette vagy ezredszerre. – Kéz és lábtörést!

– Rendben. Köszi, anyu!

Félelemmel vegyített izgalom lett úrrá rajta. A mappát, amely a záróvizsgára készített rajzokat és festményeket rejtette, görcsösen szorította a mellkasához.

Bárcsak már túl lennék rajta! – gondolta, miközben bizonytalan léptekkel megindult az épület felé.

 

– Levizsgáztam! – kiáltotta, mikor kinyitotta a kocsiajtót, és beült az édesanyja mellé. – Kitűnőt kaptam! – A boldogságtól repülni tudott volna.

– Gratulálok! – harsogta a nő, miközben odahajolt a lányához, és melegen megölelte.

 

 

Rebecca boldogan fordult körbe a tükör előtt a bölcsészek sötétkék, szinte földig érő talárjában. A világoskék gallér tökéletesen illett a szeme színéhez. Végre! – gondolta elégedetten, miközben a lelkében vegyes érzések kavarogtak. Szomorú volt, hogy az egyetemi évek egy szempillantás alatt múltak el, még csak fel sem fogta. De ugyanakkor büszkeséggel töltötte el, hogy eljutott idáig.

– Indulhatunk, kicsim? – kérdezte az édesapja.

– Persze.

– Gyönyörű vagy – nézett végig a férfi meghatottan felnőtt lányán.

Rebecca rá mosolygott, majd elindult a kocsihoz.

 

A díszes aula plafonján aranyszínű drapériák sorakoztak. A rokonok és a barátok a diákok mögött foglaltak helyet. Rebecca, mikor elhangzott a neve, fellépett a pódiumra, kezet fogott a dékánnal és átvette a diplomáját.

 

 

A lány békésen üldögélt a tóparton az egyik robusztus faasztalnál. A nyári szellő lágyan lengette vállig érő, sötétbarna haját. A távolba révedt, aztán hirtelen lázasan írni kezdett. A szavak villámgyorsan cikáztak az elméjében, a toll szinte füstölt a papíron. A képzeletében megjelentek a szereplők, miközben egyre csak jöttek az ötletek. Egy pillanatra sem emelte fel a tekintetét, amíg a tizedik teleírt oldal után mosolyogva be nem csukta a mintás füzetet.

 

 

 

***

 

 

 

A fiatal nő lassan sétált végig a hosszú, fehér folyosón. A cipő fémsarka minden lépésnél élesen koppant a csempén. Óvatosan nyitott be a nővérszobába.

– Szia! – köszöntötte váltótársát a középkorú nő, aki már indulásra készen várta. – Én már itt sem vagyok. – Felkapta a táskáját, és kiviharzott a helyiségből.

– Jó éjszakát! – kiáltott utána.

– Neked is, Jenna! – intett vissza a másik, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.

A nő nagyot sóhajtott, aztán besétált a szobába. Lepakolta a holmiját, levette a kabátját, azután gondosan megigazította az egyenruha gallérját. Érezte, hogy majd’ lecsukódnak a szemei, ezért elhatározta, hogy iszik egy kávét. Fáradtan odalépett a kávéfőző géphez, kinyitotta a felette lévő fehér szekrényt, és leemelte a henger alakú dobozt a polcról. Döbbenten tapasztalta, hogy üresen tették vissza a helyére.

Kétségbeesetten kutatta át a szekrényeket, hátha utánpótlásra lel, de végül tudomásul kellett vennie, hogy ma éjszaka koffein nélkül marad. Három-négy kávét is elfogyaszt egy műszak alatt. Hogy fogja kibírni így reggelig?!

Kedvetlenül ült le az asztalhoz, aztán a táskájából előkotorta a szokásos rejtvényújságot.

 

Csend volt a kórteremben, csak a három kislány nyugodt szuszogását lehetett hallani. Már órákkal ezelőtt beléptek az álmok országába. Egyedül az éjszakás nővér volt talpon az osztályon; álmosan válogatott a gyógyszerszekrényben, majd nekiindult a szokásos körútjának.

Jenna belépett a kislányok szobájába. Odasétált Rebeccához, aki békésen aludt a vaskeretes ágyban, és leemelte az infúziós üveget a fémkarikáról, óvatosan kicserélve egy másikra. A kislány nyöszörgött egy pillanatig, aztán újra egyenletesen vette a levegőt. A múlt héten távolították el gyulladt manduláit, hogy megszabadítsák az asztma kellemetlenségeitől, de a beavatkozás után kiszáradt a szervezete. A rózsaszín ajkakon már csak halványan látszódtak a folyadékhiány nyomai – szerencsére gyorsan sikerült pótolni. Holnapután haza is engedik.

A nővér sarkon fordult, továbbindulva a következő beteghez. Nagyon nehezére esett legyűrnie a fáradtságát.

 

Kora reggel Rebecca édesanyja érkezett látogatóba. Rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben: lánya arcán izzadságcseppek csillogtak. Tenyerét gyengéden a homlokára simította. A kislány tűzforró volt, hideg verejtékben úszott az egész teste. Azonnal megnyomta a nővérhívó gombot. Jenna váltótársa nem értette, mi történhetett. A lány már jól volt, másnap engedték volna haza.

A pillantása az infúziós palackra tévedt. Odalépett az állványhoz, és megfogta az üveget, hogy valóban jól látja-e rajta a feliratot. Nem szólt semmit, csak szakszerűen kikötötte a szárnyas tűből a csöveket.

– Hívom a doktor urat – mondta, és elsietett.

Az orvos pár percen belül már a kislányt vizsgálta, és gondterhelten rázta a fejét.

– Asszonyom, sajnálatos tévedés történt – fordult az édesanyához. – A lánya nem megfelelő infúziót kapott – közölte kimért hangon.

– Az meg hogy lehet? – kérdezte felháborodva a nő, miközben igyekezett úrrá lenni az idegességén.

– Ne aggódjon! Pár nap és rendbe jön – tért ki a válaszadás elől a férfi.

– Remélem is – mondta az édesanya fenyegetően. – Ki a felelős ezért? – emelte fel kicsit a hangját, ügyelve, hogy ne ébressze fel Rebeccát.

– Biztosíthatom, hogy elmarasztalom a tévedésért – ígérte a doktor, majd sietősen távozott.

A nő nem firtatta tovább a dolgot. Mi értelme lett volna? A baj már megtörtént, de szerencsére nem lett súlyosabb következménye.

 

 

Két nappal később Rebecca kétségbeesetten fordult a nőhöz.

– Anya?

– Tessék, kincsem!

– Ugye el tudok menni holnap a felvételire? – kérdezte reménykedve.

A nő gyengéd pillantással fürkészte az arcát.

– Sajnálom, kicsim. De még nem ment le teljesen a lázad. – Végigsimított a kislány haján, aki csalódottan nézett rá.

– Nem lehetne, hogy mégis? – könyörgött könnyes szemekkel.

– Meglátjuk – hagyta nyitva a kérdést a nő.

 

Rebecca izgatottan szorongatta édesanyja kezét, miközben rácsodálkozott a művészeti gimnázium hatalmas épületére. A tenyere nedves volt az izzadságtól. Még mindig magas láza volt.

A portán egy alacsony, rokonszenves nő fogadta a felvételizőket.

– Jó napot! A termet a folyosó végén balra találják.

– Jó napot! Köszönjük! – mondta az édesanya.

Rebecca megszeppenve motyogott valami köszönésfélét az orra alatt, miközben a nő kedvesen mosolygott rá.

A gyerekeknek a karácsonyi élményeiket kellett ábrázolniuk felvételi feladatként. A kislány megrajzolta, majd bizonytalan ecsetvonásokkal lefestette a családját, középre a karácsonyfát, aztán a játékvonat fa alatt körbefutó sínjeit. Lemondóan nézegette az elmosódott alakokat, a zöld fenyőn elterülő színes pacákat és az egyetlen fekete vonallá összefolyó szerelvényt. Szomorúan pillantott végig a hatalmas terem fehér falain, melyeken csodaszép rajzok és festmények függtek: portrék, tájképek és színes csendéletek. Bárcsak felvennének! – sóhajtotta, miközben ábrándozva végighúzta ujjait a rajztábla mellett heverő ceruzákon.

 

Az édesanya remegő kézzel nyitotta fel a borítékot és hajtogatta szét a levelet.

– „Sajnálattal közöljük…” – olvasta hangosan, majd egy csüggedt sóhaj hagyta el ajkait.

 

 

Rebecca lefelé tartott a kollégium lépcsőjén.

– Siess, mert elkésünk! – figyelmeztette Natalie.

– Nyugi! Még van fél óránk – mosolygott a lány.

– Kérlek! – fogta könyörgőre. – Menjünk! – Megragadta barátnője karját, és magával húzta.

Az iskola épületéhez érve lelassítottak. Félelemmel vegyített izgalom lett úrrá rajtuk. Natalie görcsösen a mellkasához szorította a jegyzeteit.

– Bárcsak már túl lennénk rajta! – suttogta remegő hangon.

– Ne izgulj! – biztatta Rebecca, miközben átkarolta a vállát. – Minden rendben lesz!

A második emeleti teremben már gyülekeztek a diákok. Natalie és Rebecca az egyik hátsó padban foglaltak helyet.

– Jó reggelt mindenkinek! – lépett az osztályfőnökük a terembe. A középkorú nő végignézett az aggodalomtól falfehér arcokon. – Kérem, hogy az első öt a névsorban álljon készen! Hamarosan kezdünk. – Megigazította a szemüvegét, majd magára hagyta a rémült társaságot.

 

– Becca! Leérettségiztünk! – ugrott Natalie Rebecca nyakába.

– Le – helyeselt egyszerűen a lány, azután szorosan átölelte barátnőjét.

 

 

Rebecca boldogan fordult körbe a tükör előtt a közgazdászok fekete, szinte földig érő talárjában. A királykék gallér tökéletesen illett a szeme színéhez. Végre! – gondolta elégedetten, miközben a lelkében vegyes érzések kavarogtak. Szomorú volt, hogy az egyetemi évek egy szempillantás alatt múltak el, még csak fel sem fogta. De ugyanakkor büszkeséggel töltötte el, hogy eljutott idáig.

– Indulhatunk, kicsim? – kérdezte az édesapja.

– Persze.

– Gyönyörű vagy – nézett végig a férfi meghatottan felnőtt lányán.

Rebecca rá mosolygott, majd elindult a kocsihoz.

 

A díszes aula plafonján vörös színű drapériák sorakoztak. A rokonok és a barátok a diákok mögött foglaltak helyet. Rebecca, mikor elhangzott a neve, fellépett a pódiumra, kezet fogott a dékánnal és átvette a diplomáját.

 

 

A lány békésen üldögélt a tóparton az egyik robusztus faasztalnál. A nyári szellő lágyan lengette vállig érő, sötétbarna haját, miközben próbálta összeszedni a gondolatait. A távolba révedt, de az elméjében uralkodó káosz csak nem akart csillapodni. Egyik leírt mondatot a másik után húzta át, de nem adta fel. A mintás füzetből kitépett, összegyűrt lapok jókora kupacban hevertek előtte.

 

 

 

A lány lassan végignézett a kirakaton túl látható tömegen. Ennyi ember és mindannyian miatta vannak itt, kíváncsiak rá és a megjelenő regényére. Mosolyogva gondolt vissza a tóparton eltöltött napokra és az írás közben érzett mámoros izgalomra. Határozottan a könyvesbolt igazgatója felé bólintott, aki szélesre tárta az üzlet ajtaját, szabad utat engedve a várakozóknak. Elsőként egy fiatal férfi nyújtotta oda izgatottan a kezében lévő könyvet a szerzőnek.

– Szia! Kinek lesz?

– Jasonnek – válaszolta zavartan.

Az asztal mögött ülő dedikálta a könyvet, majd visszaadta a tulajdonosának. A férfi érdeklődve nyitotta ki és olvasta el a benne szereplő sorokat:

 

„Minden részlet csak egy állomás, a cél az utolsó megálló.”

pillangohataspalyazat
{lang: 'hu'}
12 hozzászólás
  1. Inka szerint:

    Éééééééés jól gondoltam :D
    Am a tied volt a legjobb (és nem csak úgy mondom, mert akkor nem mondanám:P:D)
    Szerintem neked kellett volna nyerned, mert egyébként kirítt a többi közül, de mindegy :D
    Azért gratulálok hozzá!
    Puszi:
    Inka

    • Aby szerint:

      Szia, Sis!

      :P Tudtam, hogy tudod! :P Örülök, hogy így gondolod. :D
      A dobogós hellyel is teljesen elégedett vagyok, és gyakorlásnak sem volt utolsó. ;)
      Aztán tessék jönni majd olvasni a többit is. :)
      Cupp:
      Aby

  2. Katherine szerint:

    Szia Aby!

    Gratula hozzá, :) nagyon klassz lett :) megérdemelted vele a dobogós helyezést :) melyik gyerekkori élményed ihlette? csak nem mandula műtét? elcserélt infúzió?

    puszika

    • Aby szerint:

      Szia, Katherine!

      Köszönöm szépen! :) Mindkettő talált. :) Szerencsére nem lett belőle komolyabb baj, de plusz két hetet töltöttem a gyerekosztályon. :(
      Itt kommentben hosszú lenne leírni, de tervezünk majd nyitni egy beszélgetősarkot, ahol kérdezhettek a történetekről/novellákról. :) Esetleg majd akkor, ha gondolod, visszatérhetünk rá. :) Reményeim szerint hamarosan elérhető lesz. ;)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  3. Mile Judit szerint:

    Szia Drága Aby!

    Hurrá! Eltaláltam, hogy melyik a Te novellád, természetesen Rád szavaztam. Gratulálok a harmadik helyezéshez! Én elolvastam az összes novellát, szerintem megérdemelted volna az első helyet!
    Nagyon jól sikerült novella lett. Nagyon jól szőtted bele a gyermekkori rossz élményt, a nem régi diplomaosztót.
    Nagyon jó volt elolvasni a célodat megvalósulva, az első könyved megjelenését. Bízni kell benne, és az álmok valósággá válnak! Kívánom,hogy elérd a célodat, és én ott leszek a dedikáláson.
    Remek novella lett, még egyszer gratulálok.

    Puszi:Judit

    • Aby szerint:

      Szia, Anyu!

      Igen, eltaláltad. :) Már amikor a chatben írtad, akkor örömködtem, de ugye nem mondhattam meg, hogy melyik az enyém.
      Köszönöm szépen! Én nem olvastam őket, az első helyezettét viszont szeretném majd, mert kíváncsi vagyok rá.
      Igazából szerettem volna egy kicsit visszájára fordítani a dolgot. Mármint a pillangóeffektust. Az alapötlet az volt, hogy mindkettő alternatíva ugyanoda vezet.
      Biztosan benne van a vágyam, hogy egyszer a könyvesboltok polcain ott legyen a nevem az egyik regény gerincén. De teljesen tudatalatti volt a dolog. Nem gondolkodtam rajta, csak jött az ihlet. :)
      Nagyon hálás vagyok a biztatásodért! Remélem, tudod, hogy mennyit jelent nekem! :) :heart:

      Köszönöm a véleményt! :)

      Puszi:
      Abyd

  4. barbi.94 szerint:

    Szia!
    Én is csak gratulálni tudok hozzá, mert ténylek fantasztikus lett :) Remélem minél hamarabb elérhető lesz az a beszélgető sarok. :D
    Pusz: Barbi

    • Aby szerint:

      Szia, Barbi! :)
      Köszönöm szépen! :) Igen, én is remélem, hogy hamarosan beindíthatjuk a dolgot. :)
      Kíváncsi vagyok, hogy miket szeretnél kérdezni. :)
      Hálás vagyok a véleményedért! :)
      Puszi:
      Aby

  5. Melinda szerint:

    Szia!
    Most olvastam el ezt a novelládat, most fedeztem fel.. Nem tudok mást mondani mint sem téged idézzelek:
    “Ha egy pillangó meglebbenti a szárnyát Tokióban, az akár hurrikánt is előidézhet New Yorkban.
    Az életünket a legjelentéktelenebbnek tűnő események is befolyásolhatják, de mi a helyzet a céllal?”
    Rebeccáról szólt mindez és két félre verzióról az életéről, de a kimenetel mindegyiknek ugyan az lázasan elkezdett írni és csak írt, írt és egy sikeres könyvet adott ki a kezéből pedig nem annak végzett:)
    “Mert nem a cél, hanem az Út a legfontosabb, mely elvezet odáig. Mert négy nagy törvény van: tudni, merni, akarni és hallgatni.”(Gaál Viktor)

    • Aby szerint:

      Szia, Melinda!

      Nagyon tetszik az idézet. :) Bár úgy gondolom, hogy a célt egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteni, mert akkor letérhetünk az útról.
      Rebecca életének mindkét ösvénye elvezetett az álmához és a sikerhez. Mindig is foglalkoztatott, hogy vajon hol tartanék, ha az életem nem így alakul, hanem megkapom azt a támogatást, amire szükségem lett volna, és azokat a lehetőségeket, amikről lemaradtam, vagy épp elhalasztottam őket. Ezeket a kérdések tettem fel magamnak ennek a novellának a megírása közben, és oda jutottam, hogy: “Minden részlet csak egy állomás, a cél az utolsó megálló.” :)

      Hálásan köszönöm a véleményedet! :)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  6. Stiga szerint:

    Szia Cica!

    Még mindig érdekes elgondolásnak tartom, ahogy a múltban történt aprócska esemény (úgy tűnik) megváltoztatja egy ember életét… de végülis a cél ugyanaz, csak a bejárt út más… mert sorsunk valamennyire kódolva van szerintem.
    A formai megoldással (ha jól emlékszem) szültünk egy sort, de az is ötletes lett, és (remélem) érthető is.

    Jó volt, ahogy a párhuzamos események eltérőek voltak. :)

    Cupp: Stigu _@/”

    • Aby szerint:

      Szia, Cicus!

      Egyet értek: szerintem is kódolva van a sorsunk. :)
      Úgy hiszem, vannak mérföldkövek az életben, amik közül választhatunk, hogy melyikre lépünk rá. A döntéseink befolyásolják a jövőt, de a céltól semmi sem tántoríthat el.

      Igen, nem nagyon tudtam, hogy hogyan valósítsam meg az elgondolást, de aztán szerintem, sikerült szépen felépíteni. :)
      Én is bízom benne, hogy mindenki számára érthető volt. :)

      Köszi szépen a véleményt! :)

      Cupp:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

Szólj hozzá!