2011. június 15.

utolsonovember
„Régen-holt szőke leány emléke
kapaszkodik a tört kerítésbe.
A lécek közt halvány dallam suhan,
mint elhaló, fájó zongora-futam.
 
Kondul a szélben a falu harangja.
Óh, hol van a lányka emlék-alakja?
Fű között rejtezik lába nyoma,
pihenni vágyik a kis pocsolya.
 
Roskad a pad már: nincs kinek állni.
Nem fog a lányka szerelmet várni.
A falon tétova borostyán matat,
lehull a csöndben a fáradt vakolat.”

/Marie Marel – A kert magánya/

 

 

A hűvös, őszi szél halkan megrezegtette a korhadt fakerítés léceit; mintha finom női ujjak simogatták volna végig őket. Az öreg hinta szelíden ringatózott, a fűszálak sorban, engedelmesen meghajoltak, ahogy egy hirtelen fuvallat végigsöpört a kerten.

A rozoga vaskapu éles nyikorgással tiltakozott, amikor egy középkorú férfi próbált belépni rajta. Két kislány állt az oldalán, akik kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, hogy meglessék, mi változott, mióta utoljára itt jártak.

Az édesapjuk, miután sikerült a magas fű ellenére kinyitnia a bejáratot, egy határozott bólintással jelezte nekik, hogy szabad az út, mehetnek játszani. A nagyobbik nem tétovázott; azonnal megragadta a másik kezét, és futásnak eredt a hinta felé.

A férfi meglassult léptekkel követte őket, miközben alaposan szemügyre vett minden apró virágot. Odasétált a régi, szerelmes ígéretekkel televésett padhoz, és nagyot sóhajtva helyet foglalt. A kalapját letette maga mellé, aztán elmélyülten kezdte tanulmányozni az egyik feliratot. Bizonytalanul végigfuttatta rajta remegő ujjait, mint aki meg akar bizonyosodni róla, hogy valóban ott van.

Hirtelen egy gyönyörű, fiatal nő jelent meg előtte; a szél bele-belekapott derékig érő, szőke hajába. Gyengéd tekintettel figyelte a férfit, aki nem láthatta őt.

– Szervusz, Jonathan! – üdvözölte kedvesen.

Nem zavarta, hogy egyetlen szavát sem hallja, már hozzászokott kettejük egyoldalú párbeszédeihez. Jonathan a nő felé fordult; a lelke mélyén érezte elhunyt felesége jelenlétét.

A gyerekek távolban felhangzó, örömteli kacagására mindketten felkapták a fejüket.

– Milyen nagyot nőttek – sóhajtotta a nő. – Egy év hosszú idő. – Közelebb lépett a padhoz, majd finoman végigsimított a férfi arcán, aki a lányokat figyelve halványan elmosolyodott. – El kell engedned.

Jonathan szája széle fájdalmasan megrándult, mintha hallotta volna felesége szavait és tudná, hogy igazat kell adnia neki.

– Nem jövök többé – suttogta a nő.

– Látod őket, Emilia? – szólalt meg hirtelen a férfi. – Mindketten olyan gyönyörűek. Maggie annyira emlékeztet rád.

A nő tekintete követte az övét. – Lizzy pedig rád – mosolyodott el halványan.

– Ők tartanak életben – vallotta be Jonathan halkan. – Nagyon hiányzol nekünk, Mila.

– Ti is nekem – suttogta a nő elhalóan, miközben könnyek gyűltek a szemébe. – Tudom, hogy tisztességgel fogod felnevelni őket és képes leszel erős maradni, ahogyan eddig is.

Néhány percig mindketten hallgatásba burkolóztak, csak Elisabeth és Margaret vidám nevetése törte meg a csendet.

– El kell búcsúznom tőlük – mondta Emilia sírástól rekedtes hangon.

– Nem jövünk többé – jelentette ki a férfi váratlanul.

A nő döbbenettől eltorzult arccal nézett rá. Lehunyta nedves szemeit, úgy figyelte tovább Jonathan szavait. – Így lesz a legjobb.

– Tudom – sóhajtotta lemondóan.

Egyetértett a férfivel, mégis bántotta, hogy ő is erre az elhatározásra jutott. Újra hallgatásba burkolóztak.

Emilia visszagondolt az elmúlt évekre: az első novemberre, mikor a férfi pólyában hozta magával Elisabeth-et a kertbe. Hálás volt Jonathannak, hogy láthatta a kislányát megtenni az első lépéseket, hallhatta, ahogy kimondja az első szavakat és először faggatja az édesanyjáról.

Óvatos léptekkel odasétált a gyermekeihez, majd leguggolt a hintában ülő Elisabeth mellé, és megsimogatta apró karját.

Miközben felállt, futó pillantást vetett Margaretre. – Tudom, hogy vigyázni fogsz mindkettőjükre – mondta elérzékenyülve, mikor odalépett hozzá. – Édesapádnak nehéz terhet kell cipelnie, de te ott leszel neki támaszul, ahogy eddig is. – Mialatt beszélt, Jonathan és Elisabeth arcát fürkészte.

Margaret határozottan bólintott. A nő nem tudta eldönteni, neki szólt-e a mozdulat. Azt gondolta, hogy csak káprázik a szeme; annyira vágyott rá, hogy a szerettei tudják, itt van mellettük.

– Ég veletek – búcsúzott, miközben a fájdalom könnyei égették az arcát.

Megérintette a kislány hamvasszőke haját, majd megcsókolta a feje búbját, és egy lágy fuvallattal kísérve beleveszett az örökkévalóságba.

 

Nyomtatásban megjelent 2012. június 7-én az Aposztróf Kiadó Szó-kincs 2012 című antológiájában a 83. Ünnepi Könyvhét alkalmával.
{lang: 'hu'}
12 hozzászólás
  1. Stiga szerint:

    Szia!

    Na, szóval ebben a hónapban már szeretném elnyerni a díjat! :)

    Ezt a novellát nagyon szerettem, főleg, mert nem kellett benne sok mindent javítani.
    Ja, és gratula (még egyszer) a szép helyezéshez, amit szereztél vele! :D

    Tényleg nagyon meghatóra és szívhez szólóra sikeredett, még én is majdnem sírtam rajta (valahogy újabban könyveken nem szoktam sírni (max. akkor, ha nagyon rossz), a Burok volt az utolsó (azon viszont mindig sírok). Úgyhogy nagyon szó, hogy ez meghatott, és párás lett tőle a szemem. :)

    Most külön nem emelnék ki semmit, főleg, mert az egész tetszett. A véleményemet meg már úgyis hallottad egyszer. :))

    Pusz: Stigu _@/”

    Ui.: Meg amúgy is sietek… ajándékgyártás! :D

    • Aby szerint:

      Szia, Cica!

      Köszi! :)

      Igen, tudom, hogy téged nem könnyű meghatni, szóval tisztában vagyok vele, hogy mennyire nagy szó, hogy ez egyszer sikerült. :) Remélem, hogy még jó párszor fog! :P

      A burkon én is mindig sírok. :cry:

      Ennél a novellánál elég tiszta volt a kép, és a zene, amit hallgattam közben, az is sokat segített, hogy ilyen megható legyen a végeredmény. :D

      Köszönöm a véleményt! :)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

      P.S. Nagyon jók lettek az ajándékok! ;)

  2. Katherine szerint:

    Szia Aby! :)

    Gyönyörű ez a novella. :) megríkattál….. :S Azért is szeretem az írásaidat olvasni, mert magam előtt látom az egészet, a tájat, a szereplőket, még az illatokat és a szelet is érzem :)
    megint hatalmasat alkottál, remélem amikor kiadják az első könyvedet, akkor ez is benne lesz :) mert ha nem akkor dühös leszek :P
    puszkó

    • Aby szerint:

      Szia, Kath!

      Most picit gonosz leszek, mert örülök neki, hogy ennyire meghatott ez a novella. :)
      Remélem, hogy az első könyvemben is sikerül úgy visszaadnom mindent, hogy magad előtt lásd a dolgokat. Mindenesetre igyekezni fogok. ;) Nem szeretném megtudni, hogy milyen a dühös Katherine. :P

      Hálásan köszönöm a véleményt! :)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  3. Melinda szerint:

    Szia!
    Nagyon szép és megható lett csak ennyit tudok mondani*könnyes szem*

  4. Mile Judit szerint:

    Szia Drága!

    Nagyon szeretem ezt a novellát, gyönyörű lett. Sírtam amikor olvastam, de tudod, hogy ez igazán közel áll a szívemhez, teljesen át tudtam élni. Nagyon jó lett volna Tőled hallani. Köszönöm, hogy olvashattam.
    Puszi: Judit

    • Aby szerint:

      Szia, Anyu!

      Örülök, hogy ilyen közel áll a szívedhez ez a novellám is. :)
      Az okának viszont egyáltalán nem. :(
      Azóta már hallottam tőlem, remélem, hogy legalább ennyire tetszett az én előadásomban is. ;)

      Hálás vagyok a véleményedért! :)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

  5. Lilli M szerint:

    Szia!
    Először is, örülök, hogy visszatértél! : )
    Másodszor pedig rátérek a lényegre.
    Valóban nagyon meghatóra sikerült : ( csak azért nem sírtam, mert a szemem már amúgy is könnyezett xD (allergia) Nekem nagyon tetszett, jó volt elmerülni ebben az alkotásodban. Teljesen odaképzeltem magam a helyszínre, fantasztikus volt :)))
    Sok puszi.
    U.i: gratulálok a helyezésedhez!

    • Aby szerint:

      Szia, Lilli!

      Köszönöm. :)
      Remélem, azért nem súlyos az az allergia. :( Nekem is van egy enyhe porallergiám, és néha eléggé szenvedek tőle. :(
      Örülök, hogy oda tudtad képzelni magad a kertbe. :)

      Hálás vagyok a véleményedért! :)

      Puszi:
      Aby

      Ui.: Köszönöm szépen az utóiratot is! ;)

  6. Katherine szerint:

    Szia!

    Ez a kedvenc :) Annyira szép és szívbe markoló, sírtam is. Én is egy ilyen férjet szeretnék, aki ennyire szeret és ragaszkodik hozzám, és 2 ilyen gyönyörű kislányt :)Köszönöm :)

    pussz

    • Aby szerint:

      Szia, Kath!

      Örülök, hogy ennyire meghatott ez a novella. :) Nekem is nagy kedvencem. :) Remélem, az Accordia Kiadónál ezt választják be a kötetbe. :)
      Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy rátalálsz majd a saját Jonathanodra. :)

      Hálásan köszönöm a véleményt! :)

      Puszi:
      Aby < (@ˇvˇ@)>

Szólj hozzá!